Vágvölgyi B. András nem jós, sem kávézaccból, sem csontokból nem mondja meg a jövőt, az aktuálpolitikából viszont már látott eleget ahhoz, hogy regényével szinte megírja, milyen társadalomra számíthatunk. Legújabb kötetéről és a következő hónapokról beszélgettünk.

– Eddigi műveivel szemben talán a Greed az, amit nem kapott fel napok alatt a sajtó. Milyen publicitásra számít a megjelenés kapcsán?

– Amikor erről beszélünk, alig két hét telt el azóta, hogy a kötet kijött a nyomdából. A Greed egy nagyon sűrű szöveg, nem klasszikus egyestés olvasmány. Ezért nem vagyok megsértődve, hogy eddig nem írtak róla, szerintem fognak még eleget.

– A történet, a regény hol bicskanyitogató, hol biztató – szinte lázadásra buzdít, miközben Oroszország központi helyszín. Megjósolta a feszültséget, ami a mindennapok része lett?

– Ezt a könyvet döntően 2014 és 2018 között írtam Kolozsvárott, tavaly csak simogattam. Az írás első évében foglalták el az oroszok a Krímet Ukrajnától, és ugyancsak ekkor kezdődtek a luhanszki, donyecki szakadárokkal az összecsapások. Én csak annyit tudok, hogy egy folyamatosan, bár nem azonos hőfokon zajló háborúban mindig következik egy élénkebb periódus, és ennek az elképzeléséhez nem kell haruspexnek vagy béljósnak lenni. Ebben a könyvben szerepel Oroszország és más durva konfliktusok is, mint a kokainkartellektől sújtott Mexikó, vagy a NER áldásait élvező Magyarország. Azt gondolom, ez a kötet nem csupán napjaink lenyomata, hanem egyfajta adalék az elmúlt száz, illetve és fokozottabban az utolsó harminc év vonatkozásában.

– Aki olyan jelentős politikatörténeti eseményeket szervezett, mint maga, valahol mégis többet tud a „jövőről”. Tagja volt a Fidesz-nek, az SZDSZ és a Magyar Narancs hetilap alapítója. Hogyan látja az előttünk álló hónapokat?

– Nem vagyok jós, nem tudok többet, bár az említett pártoknál, eseményeknél valóban meghatározó volt a jelenlétem. Mondjuk el, hogy ez a beszélgetés március közepén zajlik, és halványlila elképzelésem sincs, mi lesz áprilisban vagy az azt követő hónapokban. Oroszország még megnyerheti papíron a háborút, de valóságosan elvesztette már az első napon, mikor Ukrajna polgárai – akiknek a fele oroszajkú – nem kenyérrel és sóval fogadták az orosz csapategységeket ősi keleti szláv szokás szerint. Sokat dolgoztam riporterként a kilencvenes évek délszláv háborúiban, ez az ukrán-orosz háború földrajzilag, történelmileg és jövőbeni társadalomalakító kifutásában is nagyon más, mondhatnám, hogy „második világháborúsabb” harc. Abban egészen biztos vagyok, hogy Putyinnak sikerült megteremtenie, egységesítenie az ukrán nemzetet, ukránul és oroszul beszélőket egyaránt és 1999 vége óta talán ez az első alkalom, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics megbukhat. Orbánnak az ellenzéket sikerült egységesítenie, ma már biztos: kivezetné Magyarországot az Európai Unióból, a NATO-ból, az egész Nyugatból, így, mintegy szembeköpve Szent Istvánt. Én annak drukkolok, hogy ez ne sikerüljön neki.

– Ezért igazságosztó emberekről ír, mondván, ha a politikában már nem találkozunk hiteles karakterekkel, majd a könyve lapjain megismerjük őket?

– A Greed figurái nem valós személyek, hanem képzelt karakterek az élet sűrűjéből merítve, nem gondolom, hogy igazságosztók lennének. Viszkiszagú magándetektív, komondorhangú díva, a múltban lappangó sötét titokkal. A Greed inkább egy tablókép, egy pannó – mint a debreceni Oberster hotelben a nagyfreskó, mely a helyi aktuális notabilitásokat ábrázolja huszárosan, mentében egy 1848-as majálison –, amiben az elmúlt száz, illetve harminc év bizonyos figurái megjelennek és valamit csinálnak.

– A könyvet Saszet Ági emlékének szánta. Mesélne a viszonyukról?

­– 2014-18 között Kolozsváron éltem, ahova magánéleti okok miatt kerültem, majd inkább politikai emigránsként tekintettem magamra. A második 2/3 utáni időszak, addigra teljesen tele lett a retikülöm a NER-rel, ezért egyfajta abszurd groteszkből egy másik fajta abszurd groteszkbe menekültem a társadalmi élet tekintetében. Saszet Ági spanyol műfordító és tolmács volt (a Covid második hulláma idején meghalt), barát, jóbarát, aki vállalta azt, hogy egy héten egyszer spanyolórát tart nekem Kolozsváron. Ezek a spanyolórák arról szóltak, hogy valamilyen latin-amerikai szerzőt olvastunk együtt. Először korunk sajnálatosan korán elhunyt irodalmi rock’n’roll-sztárját, a chilei-mexikói-katalán Roberto Bolañót, aztán sok más szerzőt is, alapvetően argentinokat és mexikóiakat. Életemnek ez a szakasza a könyv harmadik részében (ahol egy eredetileg argentinológus egyetemi oktató creativewriting óráit szálazzuk egy szemeszteren keresztül), erőteljesen előkerülnek. Saszet Ági nagy segítségemre volt ebben, halála után egy percig nem volt kétséges, hogy ezt a kötetet neki kell ajánlanom.

– Szeretnék kitérni a borítóra, aminek különlegessége, hogy zenész barátja készítette.

– Jeli Andris barátom valóban kiváló basszusgitáros, bár sajnos a matekmetál Korog együttes mára feloszlott, ahol az utóbbi időben a ritmusszekciót erősítette. Andris viszont polgári foglalkozását tekintve könyvtervező és grafikus is. Egy korábbi kötetem, az 1989 című könyvem második, regényesített verzióját is ő tervezte, szerettem volna, ha a Greednél folytatjuk az együttműködést.

– A Greed egy trilógia része. Mikorra várhatjuk a következő részt?

– A Greed valójában önmaga egy trilógia: előtörténet, aztán a három női és három férfikarakter élettörténete, és végül a már említett Argentína-szakértő írás tanfolyama, hogy aztán a kígyó enfarkába harapjon. De jó, hogy mondja, lehetne az 1989 trilógia része is, hiszen van közös karakter, így már tényleg csak egy harmadik könyv hiányzik. Hogy mikorra? Passz!

Vermes Nikolett
Fotó: Debreczeni Fanni

Vágvölgyi B. András: Greed
Cser Kiadó, 228 oldal, 4995 Ft