A szerző olyan természetesen mesél új, minden normától távol álló kötetéről, hogy szinte káprázik az olvasó. Ezt teszi közel kétszáz oldalon keresztül Mamikám című könyvében, mellyel újabb kincset kapott a közönség. Egy gond van csupán, Háy János nem adja ingyen ezt a kincset, mindenesetre érdemes megdolgozni. Ritka olvasott élmény!

– Nincsenek fejezetek, helyes mondatokról nem, inkább helyes tagmondatról beszélhetünk csupán, arról is elvétve. Mondhatjuk, hogy itt volt az ideje a kísérletnek?

– Nem tartom kísérletnek a regény nyelvét. Olyan nyelv, amin hitelesen meg tudnak szólalni a szereplőim. Nem roncsolt nyelv, nem töredezett nyelv, csak más, mint az, amit megszoktunk. De ezen a nyelven, akik a regényben beszélnek a teljes világukat ki tudják fejezni, amit nem mondanak, az nem is érdekli őket. Ha például Immanuel Kant vagy Martin Heidegger ezen a nyelven írtak volna, megtalálták volna a gondolkodásuknak megfelelő mondatokat.

– Nem fél, hogy aki beleolvas és esetleg távolabb áll a szépirodalomtól, könnyen meghátrál a vásárlástól?

– Nem tudok az olvasók fejével gondolkodni. Amikor írok, csak az érdekel, hogy minél mélyebben meg tudjam ragadni azt a világot, azokat a sorsokat, amelyek a szövegbe kerültek. Amikor dedikáltam, sokaknak mondtam, ne hátráljanak meg az első tíz oldal után, mert ez a nyelv, ahogy nekem írás közben, az olvasó számára is otthonos lesz. S amikor már otthonos, akkor meg kell éreznünk, hogy ez a szöveg nem egy néniről és egy fiatalabb cigány nőről szól, hanem a mi létünkről is.

– Nemrég Bódi Péter adott ki csetregényt (Hype), így a Mamikám-mal együtt idén nyáron két rendkívüli szöveget kapott a közönség. Igazi ritkaságok. De miért is van erre szükség? Milyen célt szolgálnak az újító kötetek a maga interpretációjában?

– Engem a nyelv csak mint eszköz érdekel. Majd minden könyvemnél van egy nyelvi sajátosság, ami annak a tartalomnak felel meg, amit a könyv meg akar ragadni. Amúgy a nyelvi kísérletek mindig fontosak, akkor is, ha nem vagy csak nagyon szórva jutnak el szélesebb közönséghez. Ezek a kísérletek segítik a nem kísérletező írókat, hogy bátran feszegessék a nyelv határait. Amely irodalom nem akar kalandozni a nyelvi lehetőségek között, az tartalmilag is halálra van ítélve, még akkor is, ha ideig-óráig sikert ér el az olvasóknál.

– Milyen volt 195 oldalon keresztül ezen a nyelven fogalmazni? Milyen érzés ez annak, aki évek óta napi rendszerességgel fogalmaz a legmagasabb nyelven?

– Mindig közel állt hozzám a beszélt nyelv. Amit én írok abban mindig fontos volt a közvetlenség, hogy meg lehessen élni a műalkotást, mint nagyon bensőséges érintést. Persze ez nem pusztán nyelvi kérdés, de a nyelv a tartalom kapuja, ha az el van rontva, akkor nem jutunk, hogy Rilkét idézzem, az erősebb lét közelébe. Régen fejemben volt ez a történet és nem találtam utat hozzá, holott ezerszer lejátszottam a fejemben, s akkor mutatkozott meg előttem, amikor megjelent ez a nyelv. Olyan erővel tört föl, hogy amikor írtam, szinte magam is, privátban is így kezdtem el gondolkodni, beszélni.

– A nyelvújítás mellett – mert ez az – meg kell említeni a témát! Nagyon nehéz, húsba vág. Mekkora mértékben reális a szociografikus leírás? Milyen kutatómunka előzi meg a leírást? Esetleg érintkezett a történetben megismert személyekkel? – természetesen átvitt értelemben.

– Ez a szociokörnyezet adja a regény reália-alapját. Ebben nem szabad hibázni, hiszen erre épül az egész történet. Ha az alapokat hibásan rakja le az ember, akkor az épület egy idő után atomjaira hullik. A reália meg olyan, hogy van, amit az ember tapasztalatból tud, mert épp ott zajlott a történet, ahol volt, s van olyan, amit el kell sajátítani. A végén minden eszköz az ember kezében kell legyen, tök mindegy, hogy milyen témáról van szó. Bármiről lehet írni, de amit nem ismerünk, azt akkor meg kell tanulnunk. Ebben a könyvben több a zsigerileg megélt tartalom, mint a tanulás. De akár tanult, akár átélt anyagról van szó, mindennek az ad életet, hogy az írón keresztülmegy, s meg van töltve azokkal az érzelmi erőkkel, amelyek kívülről nem integrálhatók.

– Aggathatunk prevenciós címkét a könyvre? Vagy nevezhetjük érzékenyítő regénynek?

– Ez elsősorban regény, ha volna célja, talán azt mondanám, hogy a lehető legmélyebb létélményhez való hozzájutás, vagy a legmélyebb szorongásaink aktivizálása és megszelídítése. Ha bármely más jelzőt aggatunk rá, az csupán járulékos haszon. Ha van ilyen, szerintem jó, de mindig tiltakozni fogok az ellen, hogy a Mamikámat bárki is szocio-regénynek vagy valami effélének nevezze. Ugyanakkor mindenki annak nevezi, aminek akarja. De azt is tudni kell, hogy a publicisztikus megnevezések és a közéleti olvasatok mindig a dolog könnyebbik végét fogják meg. Így a könyv külsődleges marad, nem leszünk igazán érintettek. Holott, mint korábban mondtam, a műalkotás egyetlen célja az, hogy érintetté tegyen.

Vermes Nikolett
Fotó: Debreczeni Fanni

Háy János: Mamikám
Európa Könyvkiadó, 200 oldal, 3499 Ft