A tömött villamoson ültem, és a könyvembe mélyedtem, amikor egy elegánsan öltözött, idősebb úr megszólított. Elsőre nem értettem, mit szeretne tőlem – utóbb kiderült, hogy azért, mert vaskos amerikai akcentussal beszélte a magyart. Elkezdett mesélni arról, hogy egy nagyon fiatal írónő könyvét tartom a kezemben, aki egy olyan területéről írt Amerikának, ami ritkán van tematizálva – Indianáról –, és mennyire fontos, hogy a fiatalok fiatal írókat is olvassanak, és gratulál hozzá, hogy ilyen érdeklődésem van. A kérdéses könyv a térdemen Tess Gunty Isten hozott itthon című regénye volt.

Nem csoda, hogy az amerikai úr – akinek sajnos nem volt érkezésem megkérdezni a nevét, mielőtt leszállt volna – ennyire tisztában volt a regénnyel és annak eredetével, ugyanis megjelenésekor nagy hírverés övezte. Az Isten hozott itthon megjelenésekor a szerző, Tess Gunty mindössze huszonkilenc éves volt, és még abban az évben elnyerte vele az amerikai Nemzeti Könyvdíjat. Nem mellesleg ez az első regénye. Talán nem túlzás állítani, hogy minden író ilyen debütálásról álmodik.

A történet színhelye a szerző otthona, Indiana; egy Vacca Vale nevű, egykor ipari központként szolgáló kisváros, mely már csak halovány árnyéka egykori önmagának. A valaha sikeres autógyár a város szinte minden lakója számára elhozta az amerikai álmot, és ugyanígy vette el tőlük, amikor becsődölt. Mintha pusztán egy város csontváza maradt volna meg ezek után, az elhagyatott gyárépület pedig ott magasodik a házak felett, hogy folyamatosan emlékeztesse a lakókat arra, mit is veszítettek. A lakók pedig nem élnek jól – a boltok sorra bezárni kényszerülnek, az emberek pedig már alig engedhetik meg maguknak a saját otthont. Ennek a gazdasági válságnak egy tünete a Nyúlketrecnek csúfolt lakópark, mely talán a szocializmus fénykorában felhúzott panelházakra hajaz – papírvékony falak, folyton eltömődő vízvezetékek, ólmos ízű csapvíz; cserébe igencsak alacsony a lakhatás költsége.

Itt tengetik életüket a történet központi alakjai: Joan, aki gyászjelentések alatti kommentek cenzúrázásából él; Hope, akit megmagyarázhatatlan félelemmel tölt el kisbabája tekintete; és négy fiatal, akik kiöregedtek az állami gondozásból, most pedig itt próbálnak saját életet kezdeni. A három fiúval a kötet főszereplője, az éteri szépségű Blandine él együtt, aki szabadidejében a középkori misztikusok látomásait olvassa, és egy élhető városról álmodozik.

Blandine-t főszereplőnek neveztem, de a történet szerkesztése ennél bonyolultabb. Időről időre más történetszálakat kap fel, és apránként megismerjük a Nyúlketrec többi lakójának történetét is, néha egészen hosszasan. Gunty kétséget kizáróan kiváló ismerője a különböző narratív és szerkesztési technikáknak, a könyvben ugyanis rengeteg különbözőt vonultat fel belőlük, szereplőktől függően: akad itt egy szinte stream of conciousness-re hajazó belső monológként megírt gondolatfolyam, külső szemlélőként megírt elbeszélés, a szereplő szemszögéből megírt elbeszélés, nekrológ, de még képregényalbum (graphic novel) is. Ennek eredményeképpen a könyv maga szinte letehetetlen, teljességgel magával ragadja az olvasót a ritmusa. Az epizodikus szerkesztés miatt a szöveg olvastatja magát, hiszen mindig a következő történetet, a következő izgalmat várjuk. Tulajdonképpen nem a cselekmény a lényeg a regényben, mégis folyamatosan a végkifejletet várjuk.

A próza olyan magával ragadó, és olyan szépen csordogál, hogy szinte el is feledteti velünk, milyen sötét történetet is mesél valójában. Pedig nagyon is így van, hiába tart a sok különböző szereplő az élet teljesen különböző állomásain, a kiábrándító valóság az, hogy ugyanúgy szenvednek mind. A probléma mindenkinél máshogy jelentkezik, de valójában a gyökere ugyanaz – egyfajta fásult reménytelenség és magány ül mindenkin, és ki-ki a maga módján próbál ez ellen küzdeni. Az egyik szereplő például úgy tör be mások otthonába, hogy világítós festékkel összekeni a testét; egy másik döglött patkányokat hagy mások küszöbén; Blandine pedig olyan emberrel kezd viszonyba, akivel nem kellene.

Amit a szerző ezzel a tagolt szöveggel, és az elsőre látszólag össze nem kapcsolódó történetszálakkal megmutat nekünk, az az, hogyan hathatnak életünkre akár a legrövidebb interakciók és találkozások is – legyen az egy beszélgetés a mosodában, egy ismeretlentől származó komment az interneten, vagy akár egy kósza tekintet a zeneszobában. Ezek az apró mozzanatok elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy így vagy úgy, de előbb-utóbb minden szereplő a történet magja, Blandine körül keringjen.

A szerkesztés zseniális volta mellett viszont a kötet egyetlen felemlegethető gyengesége ezzel párhuzamosan éppen a történet – és nem azért, amiért gondolnánk. Nem azért, mert annyira túl van tagolva, hogy végül nem áll össze egy kerek egésszé, ugyanis valójában de: ahogy már említettük, végül mindannyian bekapcsolódnak Blandine történetébe. A hiányosság abban rejlik, hogy rengeteg alak különböző nézőpontját ismerjük meg, a szerző azonban nem foglal állást egyik mellett sem. Az egyik ilyen téma a regényben például éppen a város rehabilitációja. Az önkormányzat előáll egy infrastruktúra fejlesztési programmal, melyről Blandine-nak az a véleménye, hogy szörnyű következményei lennének a városra és annak hangulatára nézve (annak ellenére, hogy egyébként imádja a maga lehetetlen városát és a legjobbat akarja neki); lakótársa, Todd szerint viszont ez egy csodálatos fejlesztés lenne. A szerző nem fedi fel, ő melyik oldalon áll ebben a kérdésben, ahogy nem teszi ezt Blandine viszonyával vagy a világító betörővel kapcsolatban sem – nem ítélkezik, de nem is foglal állást. Így azonban a regény végeztével egy kicsit úgy érezzük magunkat, mint amikor az elegáns étteremben a sommelier két teljesen ismeretlen bort kínál fel, és amikor rábökünk egyre, nem árulja el, jól választottunk-e. Valahogy antiklimaktikus a történet lezárása, és úgy érzem, nem kínál semmiféle tanulságot az olvasóknak. Inkább csak megmutatott néhány nagyon is emberi, sokszor tragikus történetet, és ránk hagyja, hogy azt gondoljuk róla, amit csak akarunk.

Az Isten hozott itthon (az eredeti, angol címe egyébként magára a Nyúlketrecre utal) minden felemlegetett hibája ellenére egy lenyűgöző irodalmi teljesítmény, pláne elsőregényes szerzőként. A maga módján provokatív, sosem engedi, hogy unatkozzunk; és olyan egészen szürreális élethelyzetekbe kalauzol minket, melyeket mi magunk sosem tapasztalhatnánk meg. Érdemes tehát megjegyezni az indianai Tess Gunty nevét, mert egészen biztosra vehető, hogy fényes csillaga lesz a kortárs amerikai irodalomnak.

Bráder Edina

Tess Gunty: Isten hozott itthon
Fordította: Szabadkai Bernadett
Jelenkor Kiadó, 444 oldal, 4999 Ft