A Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Szilasi László Saját élet című regénye, amelyben egyedülálló szépséggel írja meg családja és saját önálló életét. 2018-ban, Luther kutyái című regényében merészkedett először közel az önéletrajz műfajához. Új könyve ezt teljesíti ki, és ugyan "minden szava igaz", mégis regény a javából.

– Örömmel olvastam a könyvet, nemcsak azért, mert családi kapcsolat révén kicsit ismerem a fő helyszínt, Jaminát, hanem azért is, mert az önéletrajzzal foglalkozni, az összefüggésekre önállóan rálátni rendkívüli dolog. Az emlékek rendezése nem csak az irodalomban fontos, hanem az az életünkben is. Mottóként felsorol idézeteket, például Ciorantól: „Nem a tapasztalataid érdekelnek, hanem az a mód, ahogyan prezentálod őket. Egy élet nem mű.”. Ebből is látszik, hogy nem is olyan könnyű nekifutni egy ilyen munkának.

– Igen, valóban az volt a tervem, hogy bizonyos időhatárokat betartva (az első rész a legkisebb gyermekem születése előtt ér véget) mindent megírok, amire emlékezem. Az ’önéletrajz’ kifejezés pedig valóban azt sugallja, hogy a munka be van fejezve, nem lesz vele több dolog, kész. Én, munka közben, talán valóban rendeztem az emlékeimet, de azt semmiképpen sem állítanám, hogy valóban ráláttam életem összefüggéseire. Különös tapasztalataim nincsenek. Mégis megpróbáltam őket prezentálni, hiszen hát nem az események teszik a művet. Hanem az átadás (nyelvi) módjai.

– A „saját élet” az ember legfőbb múlandó vagyona. A címről a Saját halál, Nádas Péter regénye is eszünkbe juthat. Az ön könyvében a felmenők haláláról is ír. Hozzátartoznak az élete értelmezéséhez?

– A Saját halál című csodálatos munka címe maga is idézet – Rainer Maria Rilke: O Herr, gib jedem seinen eignen Tod... című verséből. (O Herr, gib jedem seinen eignen Tod. / Das Sterben, das aus jenem Leben geht, / darin er Liebe hatte, Sinn und Not. – Magyarul, Csorba Győző fordításában: Saját halálát, add, ó, én Uram... Saját halálát, add, ó, én Uram, / mindenkinek, mely kín, gond, szerelem / közt önsorsából nő ki lassudan.) Az értelem és a nehézség: ezeket kerestem én, és felmenőim halála nagyon erősen hozzájárult az életem (befejezetlen) értelmezéséhez. Anyám apja, munkanélküli rendőrfőhadnagyként, leesett egy cseresznyefáról, eltörte a gerincét, negyven napig haldoklott. A felesége a diófánk alatt kapott szívinfarktust. Apám apjáról azt mondták, hogy májgyulladással került kórházba, valójában beleőrült abba, hogy az új rendszer mindenüket elvette. A felesége ott maradt a tanyán, és a nagyobbik fiával kibekkelte a szocializmust, csak utána halt meg. Azt hiszem, van min gondolkodnom.

– „A regényből megismerhetjük a falusi, tanyasi életet, a Kádár-kor küzdelmes hétköznapjait, a hit megtartó erejét. Az elindulás és a felnövekvés pillanatképeit követik az önálló felnőtt élet útkeresései, a megérkezés, a kudarcok, tragédiák. A felmenők: a nagyszülők, és egy keresztanya, a szülők és két öccse a könyv hősei.” Többek valódi néven szerepelnek – nem okozott ez problémát?

– Regényem első részében csak a kapucinus testvérek utólag felvett nevei szerepelnek: Pater Timót, Pater Jenő, Frater Kasszián és Frater Sebestyén. A második részben mindenkit úgy hívnak, ahogyan a valóságban. Közülük már csak a két testvérem él. Ők azonban nem kötözködő természetűek. Tudják, hogy nem minden úgy történt, ahogy én leírtam, mindig szerepelt ugyanis a fantázia, nem lehet kiiktatni, de tudják, hogy az irodalomnak ilyen a természete. A kisebbik öcsém régi bútorokkal kereskedik, a középső adventista lelkész. Azt szokták mondani, ez úgyis csak kitaláció. Én csak annyit szoktam ehhez hozzátenni, hogy igen, de annak súlyos. Aztán nevetünk.

– A Gondolatkísérlet című bevezetőben említi „az emlékmű” létrehozásához való időgépet és azokat a mozzanatokat, amelyek a természetes embert azonossá teszik önmagával. „El akarom mondani. Vágjunk neki.” – fejezi be és indítja a címekkel ellátott epizódok szövetét. Hogyan válogatott az élményekből? Hogyan alakult a szerkezet?

– Azt szeretném hinni, hogy a könyvemben szerkezeti értelemben nincsen grammatika. Benne, remélem, a pőre mellérendelés dominál. Nem válogattam az élményeimből, megpróbáltam mindent leírni, szándékaim szerint: mindenféle fikció nélkül, amire emlékeztem, amire emlékezni véltem. Úgy vélem, az én könyvem prezentációja a koordináció. Egymás mellé vannak helyezve az emlék-események. Az olvasó dönthet, milyen természetű az adott mellérendelő viszony. Kapcsolatos, ellentétes, választó, magyarázó, következtető. Vagy éppen: bármi más. Nehogy már a grammatika rendszere mindörökre be legyen fejezve.

– Érdekes elgondolni, min nyugszik az ember emlékezete. Az emlék egy belső kép, tulajdonképpen fikció, ha verbalizáljuk, kétszeresen az. Mi a véleménye erről?

– Az emlékezettudomány legizgalmasabb kutatói azt állítják, hogy az ember emlékezete egész egyszerűen nem nyugszik semmin. Emlékeink nincsenek, csakis akkor jönnek létre, amikor a szándékunk a létrejövetelükre irányul. Egyébként azonban valóban: az emlék (ha lenne) a tudatunkban kép volna, és amikor kimondjuk (verbalizáljuk) akkor lenne belőle szó. A kérdés csak az, hogy a szó megöli-e a képet. Én úgy gondolom, hogy igen. Kiírtam magam az életemből. Talán jórészt azért, amit Ottlik vagy ki mond a Budában a Bánó Gyurinak a Jucika pinájáról: „Várost hajnali órában. Az ég alkonyati lilaságát. Téli országutat. Legelő lovak tomporán a kelő nap fényét. Kétszázas futó vállperecét, amikor befordul a kanyarból a célegyenesbe. Villanyfényt fák alatt. Vagyis sok másfélét, olyat, ami, ismerjük el, talán egyik se jobb dolog, mint Jucika pinája, de amivel Medve szerint valamit kell csinálni mindenáron, felfalni, megenni, magadévá tenni, elrakni, megőrizni, verset csinálni belőle, ölelni, harapni, megbaszni, lefesteni – valamit, ha fene megesz, akkor is.”

– A Rangadó című írás nagyon különös, ebből került a hátlapra is egy rész. Töredékesen idézek: „Életem legjelentősebb kosárlabda rangadójának szünetében világossá lett számomra, hogy mekkora csoda az a perc, amiben vagyok. … Egyszerre néztem magamat ott, a kezdőkörben, innen, ahonnan most beszélek, onnan, ahol akkor voltam, és egyszerre láttam akkori magamat, abban a múltban, amit elképzelni szoktam magamnak, és onnan is figyelt egy fiatalember, aki szintén én voltam, és tudtam, hogy ez mind-mind egy.” Mi kell ahhoz, hogy minél többször átéljünk ilyen „rangadó” pillanatokat, amik tartják bennünk a lelket?

– A mennyiség ebben az esetben tényleg a minőség rovására megy. A könyvemben több olyan pillanat van megörökítve (mennyire ostoba szó ez: a beszéd által soha, semmit sem lehet örökké tenni, minden, mindig elmúlik), amik tartják bennem a lelket. De egyetlen egy is elég lenne. A többi a véletlen, a sors vagy az Úristen műve. Megtartják bennem a lelket. Csak ez a fontos. Vagy még csak ez se.

– Nagyon tetszett, ahogy az embert túlélő hársfáról ír, meg amikor Anyumama lelke visszajár a Franklin utca 36-ba, csak miután az unokák eladják a házat, szünteti meg, mert idegenek költöznek be, és annyira átalakítják az épületet, hogy a lélek rá se ismer. Mennyire tudatos, hogy ilyen formán költészet is legyen a prózájában?

– Egy régi, fontos emberem azt mondta egyszer, hogy a próza girbegurba útjában fekvőköltők fekszenek. Anyumama lelke talán tényleg álmatlanságban szenvedett. Ez nem költészet. Rilke szövege vers, az enyém viszont egyetlen pontján sem az. Otthoni definícióm szerint a próza a szavak között utazik, a költészet pedig a szavakban. Regényt írtam. Lehet, talán verset kellett volna. (Hiszen hát végül is a líra az emlékezet műneme, nem igaz?) De én – egyelőre – megmaradtam a prózánál. Hadd tekintsek néha a jövőbe is.

– Érdekes, amikor a regényben a vő észreveszi, hogy az irodalom olvasása veszélyes dolog; Márai Egy polgár vallomásai-ból a cselédekre vonatkozó részt olvasta fel Anyumamának, akinek az anyja cselédként szült egy törvénytelen gyereket, és azt gondolván, arra céloz, megsértődik. Ön tapasztalta már, hogy az irodalom olvasása (írása) veszélyes dolog?

– Az irodalom írása mindenképpen veszélyes dolog. Már nem csak az a probléma, ha egy valóságos személy szerepel a fikcióban, hanem az is, ha a kitalált történet, a szerző szándéka nélkül, egybevág a valósággal. (Kései házasság című könyvem egyik valóságos mintafiguráját megtámadták azért, hogy elmondta nekem azt, amit én csakis tőle tudhatok – figyeljék ezt a mondatot: szemlélete egyetlen ponton sem vág egybe az enyémmel vagy az önökével.) Az olvasás pedig alapvetően és természetszerűen veszélyes ügy. Dino Buzatti: Tatárpuszta. Gimnazista koromban, harmadévesen, egy évig depressziós voltam tőle. Depresszió. Annál nagyobb (egyéni) baj talán nincsen is.

– Az életrajz szépirodalmi feldolgozása is egy alapos vizsgálatot, „régészeti munkát” feltételez, és van trauma feldolgozó vetülete is. Lehetséges, hogy e könyv megírásával megváltozott a viszonya a saját életéhez?

– Mindenféleképpen. Ahogy már mondtam: kiírtam magamat belőle. Az irodalom trauma-feldolgozó erejében azonban nem hiszek. Az egész eddigi életem, mint majdnem mindenkié, (megengedem: építő, a társadalomba be-építő) traumák sorozata. Nekem nem segített még a Luther kutyái sem. Megszellőztettem a talán nem is létező lapjaimat. Ennyi történt.

– Hallhatnánk a legújabb terveiről?

– Köszönöm az interjút. De a terveimről nem beszélek. Még a végén kibeszélném magamból őket.

Szepesi Dóra

Szilasi László: Saját élet
Magvető Kiadó, 380 oldal, 5999 Ft