A napokban jelent meg az elsőkötetes szerző, Gyenes Andrea Az én területem című regénye. A szerző választott műfaja a kalandregény. A mindennapi életünkben szerencsére nem kényszerülünk olyan kérdések megválaszolására, mint: mit csinálsz, ha megölik a testvéredet; mit csinálsz, ha fenyegetik a szeretteidet; mit csinálsz ebben a helyzetben, ha nő vagy? A regény főhőse, Katie, egy fiatal lány olyan élethelyzetekben találja magát, melyekben muszáj megtalálnia a megoldást az ilyen kérdésekre, mert szerettei és saját élete a tét. Katie megoldása az, hogy nem fut el, hanem szembeszáll az ellenséges bandákkal. Első regényéről beszélgettem Gyenes Andreával.

– Hogyan kezdte? Egyszer csak jött az elhatározás: írok egy regényt?

– Megmondom őszintén: soha nem szerettem írni. Sem kézzel, sem géppel. Nem voltam az a típus, aki naplót vezetett vagy történeteket gyártott gyerekkorától kezdve.
Ennek ellenére 2025 nyara óta az írás lett a mindenem. Hosszú hónapok óta szinte egyáltalán nem nézek televíziót – helyette írok.
Fogalmazni mindig szerettem. Gondolatokat formába önteni, kimondani azt, amit más talán nem mer. De hogy regényt írjak? Az eszembe sem jutott.
Az egész egy teljesen hétköznapi pillanatból indult. A nyári szabadságomat töltöttük a férjemmel, és egy filmet néztünk. Nem igazán fogott meg a történet. Szó szót követett, vitatkoztunk rajta, és egyszer csak kimondtam: szerintem én is tudnék jó filmet írni.
Ez volt a fordulópont.
Így kezdődött az első rész. Akkor még nem gondoltam, hogy fél évvel később nemcsak ez a kézirat lesz kész, hanem további öt is. Egyszerűen csak elkezdtem, és többé nem tudtam abbahagyni.

– Gyakori eset, hogy a szerzők írói álnéven jelentetik meg művüket, lehetőleg angolszász álnevet használva, bízva a magyar olvasók feltételes reflexeiben: angol szerző csak jó lehet. Ön megtartotta szép magyar nevét – miért?

– Amikor elkezdtem írni, egyáltalán nem azzal a szándékkal tettem, hogy valaha napvilágot lásson majd a történet. Egyszerűen megszületett bennem, és hagytam, hogy kijöjjön. Nem terveztem könyvkiadást, nem gondolkodtam szerzői identitásban – csak írtam.
Amikor elkészült, elküldtem néhány barátomnak. A visszajelzések meglepően erősek voltak. Többen mondták, hogy ezt szívesen látnák filmen vagy olvasnák könyvben. Tulajdonképpen az ő noszogatásuk indított el a kiadás irányába.
Az, hogy nem választottam írói álnevet, számomra természetes döntés volt. Ez a történet én vagyok. Ha megszületett bennem, akkor vállalnom is kell.
Talán az is benne volt, hogy mivel ez az első könyvem, ha más nem, a barátaink és ismerőseink így könnyebben felfigyelnek rá. Ha már írni mertem, akkor adni is szerettem volna nekik valamit – egy történetet, ami talán őket is megérinti.

– A regényben az egymással harcoló helyi bandákkal száll szembe a főhősnő, a béke és a rend megteremtésének szándékával. Milyen személyes élményei inspirálták ezt a képzelete szülte történetet?

– Számomra a történet több rétegből épül fel. Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy a főhős egyszerű legyen. Nem különleges képességekkel rendelkező nő, nem „szuperhős”, hanem olyan ember, akiben bárki magára ismerhet. Az volt a célom, hogy az olvasó azt érezze: ez akár én is lehetnék. Sőt, bizonyos helyzetekben talán az is.
A másik fontos motivációm az volt, hogy olyan témákat dolgozzak fel, amelyeket ritkán vagy nem ebben a formában érintenek. Olyan érzéseket szerettem volna megmutatni – dühöt, lojalitást, félelmet, hatalomvágyat, önvédelmet, bűntudatot, gyászt –, amelyekkel mindannyian találkozunk, mégsem kapunk hozzá útmutatót. Nem mondja meg senki, hogyan kezeljük őket. A regény ezekre a belső harcokra keres választ.
Az is tudatos döntés volt, hogy egyes szám első személyben, Katie szemszögéből mesélem el a történetet. A valóságban sem látjuk a teljes képet. Nem tudjuk, ki mire gondol, milyen szándék vezérli. Mindig a saját nézőpontunkból élünk. Ezt az élményt akartam átadni, hogy az olvasó benne legyen Katie fejében, a döntéseiben, a tévedéseiben, a felismeréseiben.
Tulajdonképpen ezek az elemek együtt adták meg a történet köntösét. A bandák világa csak keret. A valódi konfliktus mindig belül zajlik.

– A főhősnőt képességei teszik alkalmassá arra, hogy a veszélyes ellenfelekkel szembeszálljon: jól lő célba, kiválóan a forgatja a pengét. Ön hogyan áll ezekkel a képességekkel?

– Szerencsére a való életben nem kell pengét forgatnom, sem célba lőnöm.
De ezek a képességek tanulhatók. Ahogy Katie is tanulta őket, úgy én is meg tudnám tanulni, ha az élet úgy hozná. Az ember sokkal többre képes, mint amit elsőre gondol magáról.
Sorolhatnám, miben vagyok jó, de számomra fontosabb az, hogy nap mint nap feszegetem a saját határaimat. A fejlődés nem látványos, nem mindig hangos, de folyamatos.
Katie külső csatákat vív. Én inkább belsőket. De a történetben is elhangzik: sokszor a legcsendesebbek a legerősebbek.
Talán egy nap megtanulnám a késforgatást is. De addig is a saját eszközeimmel harcolok – kitartással, gondolattal, és azzal, hogy nem félek szembenézni önmagammal.

– A történet játszódhatna képzeletbeli földrajzi térben, de a figyelmes olvasó két konkrét utalást találhat a történet helyszínére: egy-egy alkalommal felbukkan Pécs és a Mecsek neve. Hogyan kapcsolódik ezekhez a helyekhez?

– Nem véletlenül jelenik meg Pécs és a Mecsek a regényben.
Számomra ezek nem pusztán földrajzi helyek, hanem érzelmi terek. Itt nőttem fel, ezek az utcák, ezek a dombok, ezek a csendek formáltak. Bár sok helyszínt nem neveztem nevén, azok, akik már jártak ott, biztosan rá fognak ismerni egy-egy részletre, hangulatra, utcára vagy érzésre.
Fontos volt számomra, hogy a történet ne lebegjen teljesen a képzeletben. Egy teljesen létező, valós érzetű világot szerettem volna megalkotni, ezért éreztem, hogy ennek a közegnek benne kell lennie. Ettől válik hitelesebbé.
Ugyanakkor a helyszín számomra nem dokumentarista pontosságú térkép, hanem hangulat. Egy belső tér, amelyet minden olvasó a saját élményeivel tud megtölteni.
Pécs és a Mecsek nem díszlet a történetben – hanem alap, amely tartja az egészet.

– A sztori inkább a kalandregény vonulatot erősíti, de – nyilván nem függetlenül attól, hogy a főhős fiatal nő – egy hangsúlyos szerelmi szál is átszövi, vonzódások és vonzások befolyásolják a főszereplő cselekedeteit. Hősnőnk nem a hagyományos női szerepek szerint éli az életét – mit gondol eme hagyományos női szerepekről?

– Azt gondolom, hogy a „hagyományos női szerep” önmagában nem probléma. A probléma ott kezdődik, amikor választás helyett elvárássá válik.
Katie nem azért él másképp, mert lázadni akar, hanem mert dönt. A történetben számomra az volt a fontos, hogy egy nő lehet egyszerre érzékeny és kemény, szerelmes és autonóm, gyengéd és veszélyes. Nem kell választania ezek között.
Ugyanakkor Katie nem kizárólag „női karakter”. Szerintem ő mindenkiben benne van – nemtől függetlenül. A belső erő, a vívódás, a határfeszegetés, az önmagunkért való kiállás nem női vagy férfi tulajdonság, hanem emberi.
Azért választottam mégis női főhőst, mert tudatosan szerettem volna szembe menni a klisékkel. Olyan történetet írni, ahol nem a megszokott erőviszonyok működnek. Valami újat akartam alkotni – és ezt a szemléletet vittem végig az összes kötetemen.
A szerelem a regényben nem gyengeség, hanem erő. Nem elvesz, hanem formál. A vonzódás és a belső vívódás nem ellentéte a határozottságnak, hanem része az emberi teljességnek.
Számomra a valódi erő nem abban van, hogy valaki betartja a szerepeket – hanem abban, hogy meri újraértelmezni őket.

– A történetben jelentős szerepet kapnak a családi kötelékek is – visszatükröződik ebben valamilyen személyes vonatkozás, összefüggés?

– Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert nagy családban nőttem fel. Hihetetlenül szép gyerekkorom volt. Mindig összetartottunk, és ez a mai napig így van. A család számomra nem csak egy szó, hanem egy biztos pont.
Sok unokatestvérem van, és a való életben is én vagyok az egyetlen lány közöttük. Talán ettől nem tudtam teljesen elvonatkoztatni írás közben sem. De pont ezért érzem magam különösen szerencsésnek, mert ez a közeg egy erős, talpraesett nőt formált belőlem.
A regényben megjelenő családi kötelékek mögött tehát ott van az én tapasztalatom is – az összetartás, a védelem, a lojalitás. Hiszek abban, hogy akinek stabil háttere van, az bátrabban mer kilépni a világba, és talán Katie erejének is ez az egyik láthatatlan forrása.

– Ön nemcsak nevével, arcával is vállalta könyvét – a borítón az Ön fotója szerepel, a történethez illő „jelmezben” és pózban. Amikor eldöntötte, hogy vállalja önmagát, mi motiválta?

– Amikor eldöntöttem, hogy az arcommal is vállalom a könyvet, az egy tudatos alkotói folyamat eredménye volt. Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy nem akartam átlagos borítót. Nem szerettem volna egy olyan képet, ami beolvad a polcra, vagy amelyről első pillantásra nem derül ki, hogy mögötte egy élő, lélegző világ áll.
Így jött az ötlet, hogy élő kép legyen a borítón. Egy valódi jelenlét, és innen már természetes volt a következő lépés: ha a történet ennyire belőlem született, akkor miért ne én legyek rajta?
Számomra ez nem szereplés, hanem vállalás. A történetben a szívem és a lelkem is benne van, így nem akartam elbújni mögé. A borítón látható jelmez, póz és tekintet mind a regény világának része – nem öncélú, hanem a történet vizuális kiterjesztése.
Ha a nevemet adom hozzá, akkor az arcomat is. Így érzem hitelesnek.

– A történethez kapcsolódóan dalszöveget írt, zenét komponált hozzá, és vizualizálta is egy képsorozatban a történetet. Miért gondolta ezt fontosnak?

– A könyvbe tudatosan építettem bele egy dalt. Volt egy jelenet, amelyet annyira fontosnak éreztem, hogy nem akartam, hogy pusztán sorok maradjanak a papíron. Azt szerettem volna, hogy valóban megszólaljon. Így született meg az első dal: nem marketingeszköznek, hanem a történet szerves részeként.
Amikor elkészült, annyira erősen hatott rám, hogy megszületett a második is. Az már inkább a teljes történetet körbefogó, figyelemfelkeltő dal lett – mintegy érzelmi keret az egész világ köré.
A zene mindig is közel állt hozzám, nem jelentett kihívást megírni. Inkább természetes folytatása volt annak, amit a történetben elkezdtem. Számomra a zene nem kiegészítés, hanem egy másik nyelv.
A vizuális világ megteremtése is ugyanebből a belső látásból fakadt. Írás közben a történetet mindig filmszerűen láttam magam előtt. Jelenetekben, fényekben, hangulatokban gondolkodom. A képsorozatokkal azt az érzést szerettem volna átadni, amit én látok magam előtt, amikor írok.
Nem egy műfajban gondolkodom, hanem egy világban. És ehhez a világhoz a szavak, a zene és a kép egyaránt hozzátartoznak.

– Végezetül kérem, ossza meg az olvasóinkkal mindazt, amit még fontosnak talál önmagáról elmondani.

– Talán annyit mondanék, hogy nem kész akartam lenni, mielőtt belekezdtem. Nem vártam arra, hogy „majd egyszer”, ha minden tökéletes lesz. Egyszerűen elkezdtem.
Nem gondoltam magam írónak. Aztán rájöttem, hogy nem a címke számít, hanem az, hogy van-e bennem olyan történet, amit muszáj elmondanom. És volt.
Hiszek abban, hogy mindenkiben van egy belső világ, amit érdemes lenne megmutatni – csak sokszor nem merjük. Én most mertem.
Ha az olvasó akár csak egyetlen oldalon is magára ismer, ha egy mondat is megállítja, vagy egy jelenet elindít benne valamit, akkor már megérte.
És talán ez a legfontosabb: nem tökéletes történetet akartam írni. Hanem valódit.

Kovács Antal

Gyenes Andrea: Az én területem
Bookservice Könyvek, 222 oldal, 4599 Ft

Az én területem

megvásárolható

kedvezményes áron

a Bookline

a Book24

a Kello

a Könyvtündér

a Libri

a Líra

a Kiss József Könyvkiadó

webáruházában