Léteznek szerzők, akik nagyobb nyomot hagynak bennünk, mint elsőre gondolnánk. Szerzők, akiknek minden egyes megjelenését olyan izgalommal várjuk, mint a karácsonyt, és a borító megosztását követően rendszeresen visszanézünk a kiadó közösségi oldalára bármilyen friss hírért, hogy aztán végül olyan lelkesedéssel vethessük bele magunkat az olvasásba, mint ahogy a naiv kismacska ugrik bele az első hóba. Ilyen szerző számomra Ali Smith: az ő neve garancia egy különleges, maradandó élményre. Minden egyes könyvét növekvő áhítattal olvastam, teljesen elveszve a kristálytiszta logikában, mellyel a világot behálózó problémákat átlátja; csodálva a hihetetlen kombinációs készségét, mellyel különböző korokat és különböző művészeti ágakat tud teljes természetességgel összefűzni; és szégyentelenül élvezve egyedi írói stílusát. Nem volt ez másként a Magvető gondozásában legutóbb – Mesterházi Mónika fordításában – megjelent regénnyel, a Nyárral sem.

Az Évszak-kvartett több szempontból is bátor vállalás. A kötetek megjelenései között csupán hónapok teltek el, és Smith megkísérelt annyira aktuális lenni, amennyire ez irodalmilag lehetséges. Az eredeti megjelenések (Ősz – 2016 októbere, Tél – 2017 novembere, Tavasz –2019 márciusa, Nyár – 2020 augusztusa) mind a világot akkor leginkább foglalkoztató problémákra reflektálnak: a Brexitre, a migránsválságra, a klímaválságra, a zárókötet, a Nyár pedig a koronavírusra. A sorozat így leképezése a mai világnak, egyfajta kordokumentum az emberiség ekkori érzéseiről és hangulatáról, arról, hogy milyen is mostanában embernek lenni.

A Nyár méltó lezárása a tetralógiának. Ahogy az előző részekben már megszokhattuk, most is egy másik elbeszélői hanggal, az antik görög drámákat idézve egy kórusra hajazó panaszos kiáltással kezdődik, mely elmeséli, mi a baj éppen a világban. „Mindenki azt kérdezte: és? (…) Amikor egy kontinens égett és egy másik olvadt: és?” És ahogyan megszokhattuk, a történet középpontjában most is egy nem szokványos család áll. A tizenhat éves Sacha Greenfield a kamaszkor minden magabiztosságával és morális fölényével fölszerelt aktivista, klímaszorongó, aki bátran megmondja bárkinek, hogyan kellene úgy élnie, hogy az jobb legyen a világnak, és mindenről határozott véleménye van. Öccse, a tizenhárom éves Robert meg nem értett zseni, aki rajongásig szereti Einsteint, és olyan meggyőződéssel szajkózza a feléje áradó politikai dogmákat, mintha bármikor szólíthatnák, hogy Nigel Farage helyébe lépjen. A szomszéd lakásban apjuk él, új barátnőjével, Ashley-vel, aki a szavak erejéről ír könyvet, miközben teljesen felhagyott a beszéddel. Az ő szemükön keresztül szemlélhetjük az eseményeket: az ausztrál erdőtüzeket, a koronavírus-járvány miatta lezárásokat és haláleseteket, az Idegenrendészeti Központ szögesdróttal elkerített épületét.

Többszörösen összetett történet lett a Nyár. A korábbiakhoz hasonlóan a jelen idejű történetet itt is ellenpontozza egy, a múltban játszódó cselekményszál. Jelen esetben az 1940-es évek háborús Nagy-Britanniájába kerülünk vissza, ahol táborokba gyűjtik az „ellenséges idegeneket”. Itt találkozunk újra az Őszben már megismert, akkor már 100 éves Daniel Gluck-el, aki apjával tölti napjait a Man-szigeteki Hutchinson internáló táborban. A szerzőtől már megszokott módon a tábori életképek egyszerre borzalmasak, szívszorítóak, és ennek ellenére mégis áthatja őket egyfajta derű és bizakodás a jövővel kapcsolatban. Az étel ugyan kevés és borzalmas, az ehetetlen maradékokból azonban mégis művészet születik, ugyanis a bentlakók egyike szobrot készít belőle. A tábori élet meghatározó szereplői lesznek a művészek, akik képesek nemcsak könnyíteni a többi táborlakó életén, de arra is, hogy megörökítsék a leírhatatlant. Nem is tudom, a korábbi Smith-tapasztalataim után miért lepődöm még meg ezen, de az itt említett alakok – Fred Uhlmann, Kurt Schwitters – mind létező művészek, akik valóban az internálótáborban töltötték ezeket az éveket. Magyar vonatkozásban érdekes lehet, hogy Arthur Koestler is itt raboskodott, bár a regényben őt név szerint nem említik.

Ez az internáló tábor azonban nem ugyanúgy ijesztő az olvasó számára, ahogyan a legtöbb holokausztot feldolgozó műben általában – itt az őrök nem kegyetlenkednek, és az élet a lehetőségekhez képest normális mederben folyik, bár a regény egyik legszívszorítóbb jelenetét olvashatjuk itt, mikor Daniel levelet ír szeretett húgának. Nem, a hutchinsoni tábor a jelen olvasója számára azért ijesztő, mert túlságosan is egyértelmű párhuzamban áll a jelenlegi történésekkel a világban. „[…]szó szerint pár hónap telt csak el azóta, hogy olyan embereket, akik egész életükben vagy az életük nagy részében itt éltek, ebben az országban, elkezdtek letartóztatni és kitoloncolással fenyegetni, vagy kitoloncoltak: és?”A szerző nem mondja ki konkrétan, az olvasó azonban végig érzi ennek az aktualitását, és egyre kényelmetlenebb érzéssel olvassa ezeket a jeleneteket.

Ha már kényelmetlen, az egyik legmeglepőbb karakter a tizenhárom éves Robert. Nem pusztán azért, mert olyanokra vetemedik, mint hogy homokórát ragaszt nővére tenyerébe, ezzel megajándékozva az idővel. Azért is, mert ugyan mostanra megszokhattuk, mennyire körülvesz minket a politika, és hajlamosak vagyunk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ki tudjuk zárni a propagandagépezet újabb jelszavait; Smith azonban azzal szembesít minket, hogy egy alig tinédzser szájából visszahallani ezeket a mondatokat egyenesen vérfagyasztó élmény. Pedig ez a valóság, vajon aki ebben nő fel, ezt fogja gondolni? „Ez most egy új korszak hajnala, egy karikatúra-korszaké”, hagyja el egyszer ez a mondat Robert száját, és ha végigpörgetjük az utóbbi évek eseményeit, hajlamosak vagyunk egyetérteni.

Mint említettem, a szerző itt is játszik azzal, hogy különböző, más műveket emel be a szövegbe – annyit, hogy szívesen vettem volna egy jegyzetet a kötet végén, hogy mindre rákereshessek. A tábori művészeken kívül szerephez jutnak még Lorenza Mazzetti filmjei, Hannah Arendt filozófiája, de a legfontosabbá Shakespeare Téli regéje válik. Ahogyan a drámában, a szereplők itt is az igazságért küzdenek, ki a maga érzelmi vagy tényszerű igazságáért, ki pedig a saját igazságát akarja ráerőltetni a világra. Ahogy Hermione, ki-ki a maga zsarnoka ellen küzd a regényben, legyen az a kapitalizmus, az elnyomó hatalom vagy éppen az ifjúság kérlelhetetlen múlása. És innen származik a kötet kulcsmondata is: „Mert a nyár nem csak vidám mese. Mert nincs vidám mese sötétség nélkül.”

A Nyár tehát felteszi a négykötetes sorozatra a koronát. Úgy zárja le a történetet, hogy felvonultatja a korábbi kötetekből megismert szereplők nagy részét, és rávilágít a közöttük eddig is meghúzódó szálakra. És hogy megoldja-e ez az egyetlen irodalmi mű az emberiség jelenlegi problémait? Minden bizonnyal nem, de mint ahogy a táborlakó művész szobrai, kissé elviselhetőbbé teszi őket.

Bráder Edina

Ali Smith: Nyár
Magvető Kiadó, 368 oldal, 5699 Ft

A legrosszabb idők, a legrosszabb idők – Ali Smith Ősz című regényéről
Kiforgatott téli idill – Ali Smith: Tél
Ez nem börtön – Ali Smith Tavasz című regényéről