„Azt a Dunántúlt, Pannoniát szeretném fölidézni, ahogy egy rokon és kedves arcot tapintunk végig a sötétben az ujjbegyünkkel – az eltűnt és egyre homályosuló históriai időben” – írta Mészöly Miklós Az én Pannóniám című kötetéhez, s ki más jutna eszünkbe a pannon táj mitológiája kapcsán, mint e kontinens írója? Legalább olyan fontos azonban befogni tekintetünkkel a szellemi tájat, ahonnan Mészöly is indult, kibontakozott, és lett építő vagy viszályosabb emberi kapcsolatai révén szimbólumává Pannóniának.

Ha egy kiadó még nevében is azt hordozza: ezért a vidékért jött létre, az több mint értékteremtés – küldetés. A pécsi Pro Pannonia Kiadó és vezetője, Szirtes Gábor évtizedek óta bizonyítja, hogy aligha kerülhetett volna jobb kézbe Pannónia kulturális-irodalmi sorsa – lapozzunk csak a Jelenben a múlt című kötet legvégéhez, ahol ott a szerző által elkészített leltár, noha szerencsére még nem „kész”; reméljük, folytatódik.

Szirtes Gábor esszéi javarészt azokat a Pécshez és Dunántúlhoz kötődő alkotókat keltik életre a Mészöly-idézetben megfogalmazott módon, akik nélkül a magyar irodalom mai kánonja egészen másként alakult volna. A szereplők öröksége megkerülhetetlen, és ennek miértjében igazít el bennünket az irodalomtörténész, miközben folyamatosan korrigálja a múlt téves ítéleteit, félreértéseit, olykor csúsztatásait. A dokumentumokon alapuló, tisztázó igényű, mértéktartó és pontos Szirtes-esszék mentesek minden elfogultságtól, legfeljebb az elfogódottság cseng ki olykor a sorokból, ami adott pontokon nagyon is helyénvaló.

A kötet jelentékeny részét teszi ki a mára méltatlanul elfeledett Rajnai László pályájának feldolgozása, legfőképp Várkonyi Nándorral és Kodolányi Jánossal ápolt, hirtelen megromló viszonya, amely meghatározónak bizonyult a Várkonyi és Kodolányi közötti barátság megcsuszamlásában is. A „hírhedt” történet nem vetett jó fényt a 2001-ben elhunyt „pécsi remete” – avagy „az új Schöpflin” – Rajnaira, akit amolyan beteges, magának való intrikusként könyvelt el az irodalmi közvélekedés. Szirtes Gábor tanulmányai helyére billentik a mérleget és felgöngyölítik a történetszálakat, amelyek Rajnai Kodolányi-monográfiájától indulnak, és a nagy író végzetes megsértődése kuszálja őket össze – Várkonyit is érintve. Pedig Várkonyi a maga kiegyenlítő, békítő attitűdjével igyekezett fellépni ekkor is – miként tette azt oly sokszor az általa alapított Sorsunk folyóiratot ért támadások során, derül ki immár egy másik, a nagy irodalomszervező „válságkezelési” eljárásait feldolgozó tanulmányból. Hiába, szűri le az ember a történetek olvastán, a pannon vidék irodalmi élete sem volt kisebb csatatér, mint másutt. Ki tudja, nem a sors óvta-e meg Weöres Sándort, hogy a többek közt Takáts Gyulával és Tatay Sándorral tervezgetett Őrtorony nem indult el? – töprenghetünk el a Weöres és Pécs viszonyáról szóló tanulmányt olvasva, hiszen a Weöres-művekben is megjelenő Pécs-élmények (amelyeket oly gondosan vesz itt számba Szirtes) valószínűleg másként alakultak volna, ha a költő maga is folyóiratot alapít.

S ha már nagy pécsiek: Csorba Győző, Takáts Gyula, Tüskés Tibor – az ő sorsuk is alaposan dokumentáltatik a kötet lapjain. Adja magát közös motívumként életművük naplószerűsége vagy konkrétan az alkotók naplói, levelei, amelyeknek Szirtes Gábor nemcsak kiadója (a Pro Pannoniát egyébként épp Tüskés Tibortól vette át, amiről nagyon szépen vall a kötetben), de kutatója és talán legjobb ismerője is. Megrendítő olvasni a szemelvényekben Tüskés Tibor fokozatos kiábrándulásáról, az irodalmi élettől való elidegenedéséről – amelyhez, lám, akaratlanul még Mészöly is hozzátette a magáét, amikor Mert Pécs valóban urbs volt című írásában „megfeledkezett” a Jelenkor Tüskés neve fémjelezte hatvanas évekbeli korszakáról, holott épp Tüskés közölte az Ablakmosót – mutat rá Szirtes Gábor. Csorba Győző levelezése Takáts Gyulával és Fodor Andrással (Fodor szintén állandó szereplője e dunántúli történeteknek) „nemcsak alkotói és emberi kapcsolatuk hű tükre – fogalmaz a szerző –, hanem a szellemi periféria, a »vidék« jelentős kulturális központjainak szellemi életébe bepillantást nyújtó irodalmi dokumentuma is”. És kevés lélekemelőbb élmény van annál, ahogy Takáts Gyula számára a balatongyöröki Bece, Becehegy az élet derűjének, a minden tragédián felülkerekedő és a „mesterét is túlélő vers örökkévalóságnak” a mitikus helyszínévé válik – így gazdagítva a pannon mitológiát, amelynek ezúttal Berzsenyi az origója.

A hagyatékok feldolgozása – végezze ezt akár kiadóként, akár irodalomtudósként Szirtes Gábor, noha a két vállalás szorosan összefügg – épp a fentiek miatt nélkülözhetetlen munka: a kötet tanulmányai ugyanis kirajzolják az irodalmi élet saját bőre alatt futó erezetét, annak minden apró kis ágával és kapcsolódási pontjával, rámutatva, hogy múlt és jelen nem szétválasztható. (Ezért telitaláltat a kötet címe is.) S hogy ez még hangsúlyosabban igaz legyen, a kötet záróciklusában éppúgy megfér egymás mellett az 1981-ben Torontóban elhunyt Fáy Ferenc háború utáni versciklusának méltatása és a nagykanizsai Pék Pál búcsúztatása, amiképp a határon túli vidékekről hírt adó tanulmányok: a ma Angliában élő Gömöri György egykori álnevének története és a szlovéniai Göncz László regényeinek értékelése.

Mint már említettük is, Szirtes Gábor – szerencsére – nem titkolja, hogy élő, személyes köze van a kutatott életművekhez. Ezek a sokszor csak elejtett kis megjegyzések adják a kötet tényeken is túlmutató hitelességét, őszinteségét: legyen az egy autóstáskába rejtett Csu Fu-vers Takáts Gyulától, vagy egy valamikori bányatelepi kisfiú felnőttkorába is magával vitt élményei az emberi nagyságról.

Laik Eszter

Szirtes Gábor: Jelenben a múlt
Esszék, tanulmányok.
Pro Pannonia Kiadó, 240 oldal, 2750 Ft