„Beláthatnánk végre, hogy a történelem nem játszótér. Nem engedelmes szolgálóleánya az emberiség önjelölt tervezőmérnökeinek, és nem is a jó tündér, aki a kívánságokat várja. A történelem nem kívánságműsor, hanem hatóság, az intelligens értelem legfelsőbb hatósága.  A józan egyeztetések és finom, érzékeny illesztések pszichikai tere. Minden óvatlanságot kegyetlenül megtorol. Nem való mindenkinek.” Így ránt rögtön új kötetének hangulatába Sári László, a Dilettánsok történelmének fülszövegével. A friss könyv kapcsán az íróval nyugati és keleti mítoszokról, letűnt korok legendáiról és persze történelemről beszélgettünk.

– Meglehetősen kíméletlennek festi a történelem munkálkodását, de a könyv egészéről sem állíthatom, hogy a történelemcsinálók dicsőségét zengené. Mi magyarázza, hogy ilyen szigorúan, sőt elítélően vélekedik az ember történelméről?

– A történelem gondolatok kifejeződése, „testetöltése” a gyakorlati életben. A történelmi események valójában az emberi szellem legőszintébb megnyilvánulásai. Ha innen nézem, bizony nemigen látok a történelem (döntően háborúk története) hátterében magas eszméket, kifinomult erkölcsiséget. Az ember története leginkább arról szól, hogy a különféle közösségek milyen sikertelenül próbálkoztak a múltban tűrhető együttélési formákra találni. De a nyughatatlan emberi természet – melynek következtében az ember sem elviselni, sem elhagyni nem képes társait –, úgy látszik, a legvéresebb áldozatok árán sem csillapítható. A történelmi békétlenségért a legnagyobb árat, úgy látszik, hogy eddig a legkisebb kontinens, Európa lakói fizették.
Hogyan próbálkoztak más közösségek máshol, és mire jutottak? Ezt a kérdést már régen föl kellett volna tenniük a társadalomtudományoknak. A Nyugat és a régi Kelet történelmének (és mögöttes társadalmi berendezkedéseinek) összehasonlítása azért kínálja magát minden mást megelőzve, mert a két kultúra teljesen különböző szellemiséget képvisel. Ráadásul efféle (átfogóbb) összevetést ezen a területen eddig nem végeztek. Hosszú évtizedek óta szerettem volna ilyenféle munkákat olvasni, és megtudni belőlük, hogy összevetéseikből milyen következtetésre jutottak a filozófusok, a történészek, az orientalisták. De eddig sajnos nem akadtam ilyenekre. Nekem kellett hát elvégezni a munkát.

– Beszél mitológiákról, filozófiákról, utópiákról, ideológiai, szemléletbeli különbözőségekről, a köznapi élet kultúrájáról, végül ezekből kiindulva megnevezi a történelmi tévedések legfőbb okát. Valóban úgy véli, hogy mindenütt a földgolyón túlbecsüli, túlértékeli magát az ember, és ezért téveszti el történelmi céljait? Mert mintha ezt állítaná a könyv Önkép című összefoglaló fejezetében. Na és, honnan ez a végzetesen hibás, torz önkép?

– Nem. Nem gondolom úgy, hogy mindenütt és minden korban hibás, sőt torz lett volna az ember önszemlélete, önértékelése. De az biztos, hogy mindenkor az önmagáról kialakított és valóságosnak vélt kép szabta meg a céljait. Olyan célt tűzött maga elé, amelyről feltételezte, hogy képes lesz elérni. De aztán csaknem mindig csalódnia kellett. Mégsem fékezte magát sosem, mégsem csillapodott. A nyugati hős talán mindig is vetélkedett istenével, maga is istenné akart válni.

– Kire érti pontosan a dilettáns jelzőt a címben? Kelet és Nyugat, múlt és jelen is magára veheti?

– A történelme során önmagával minduntalan pusztító háborúkba keveredő legkisebb földrész eszméi és gazdasági törekvései mindenütt a világon elterjedtek. Ma már a nyugati társadalmi berendezkedés mintáit követik a legkülönfélébb közösségek. Ha ezek a közösségek a nyugati történelem szörnyűséges tévedéseit, sőt bűneit is elkövetik, akkor a dilettáns jelző őket is megilleti.
Ami Nyugat és Kelet múltját illeti, arról ítéljen mindenki maga. Döntse el, hogy a kötetben fölrajzolt nyugati és régi keleti történelmi konstrukció közül melyik engedte teljesebben kibontakozni az ember nembeli lényegét, az értelmet. Akármilyen következtetésre jutunk is, csakis hasznunkra válhat a betekintés: hallatlanul sokat mondó kép tárul elénk. Meggyőződésem, hogy sokkal gyakrabban kellene egymás tükrében vizsgálni a kultúrákat, magunk és mások történelmét. Ráadásul igencsak meghökkentő és kijózanító minden efféle vizsgálatból származó következtetés.

– Kinek ajánlja a Dilettánsok történelmét? Úgy gondolja, hogy sokakat izgat ez az imént fölvetett kérdés?

– Nahát, ez a nagy kérdés, eltalálta! Kit érdekel ez még rajtam kívül? A régi Ázsia „spirituális” szemlélete iránt elég nagy a nyugati érdeklődés, ez igaz, de – valljuk be – ez is főként az emberek szórakoztatását szolgálja. Ideje végre komolyabban venni Ázsiát, a szélesebb közönség elé tárni Ázsia több évezredes, aggályosan pontos, társadalmi igazságosságra törekvő államelméleti és társadalomszervezési (kancelláriai) erőfeszítéseit és tapasztalatait. Ezek összessége (a. m. cultura) az ázsiaiak számára igencsak sikeres együttélési elgondolásnak bizonyult, használható gyakorlatnak. Legalábbis erről tudósítanak minket a régi Kelet (főként kínai, tibeti és indiai) írásos emlékei. Mindezt pedig azért érdemes összevetni a többségében utópisztikus nyugati elgondolásokkal, mert az összehasonlításból ugyancsak jól használható következtetéseket remélhetünk. Hátha más módon is lehet együtt élni, hátha más módon is lehet „történelmet csinálni”. Azt eddig is tudtuk, hogy Ázsia régi történelme korábban békésebb volt – nem dúlták forradalmak (ha előfordult is, a forradalmi eszmék már 20. századi nyugati importból származtak), nem voltak társadalmi feszültségek, nem volt osztályharc –, joggal gondolhatja hát bárki, hogy nem érdektelen feltárni a korábbi nyugodtabb társadalmi körülmények okait.

– Azt írja, hogy a mitológiai boldogságvágy kollektív teljesülésének feltétele az észszerűen kialakított jó viszony az egész emberi és emberen kívüli világgal. Az ókortól máig ezeknek a „jó” viszonyoknak a kialakításán fáradozunk. Ugyanaz a küzdelem, ugyanaz a teljesülés. Se boldogabbak, se boldogtalanabbak nem vagyunk. Ha így van, érdemes egyáltalán küzdeni, „történelmet csinálni”?

– Ma ott tartunk, hogy az emberi világ megmaradásáért kell küzdenünk. Hogy a rosszul szervezett közösségi élet ne ártson az embernek, ne pusztítsa el magát. Önmagunk és az egész földi világ megbecsüléséhez azonban elsősorban morális fejlődésre (gyarapodására) lenne szükség. A moralizálódáshoz pedig minden közösség hosszú, belső munkálkodására, nyugalmas, mi több, változatlan társadalmi körülményekre, csendesebb történelemre. Mai világunk nyugati típusú történelméből viszont mintha éppen az erkölcsi irányultság és kialakulásának feltételei hiányoznának leginkább. Több száz éves régi igazság ez, nem változik az emberi természet.

KO
Fotó: Szabó J. Judit

Sári László: Dilettánsok történelme
Corvina Kiadó, 336 oldal, 3990 Ft