Könyvhét 2022
A Móra Kiadó
ÚJDONSÁGAI
Csokonai Attila
SZABADMATT
Tandori Dezső
TANDORI SZUBJEKTÍV
A MÚZSA
CSÓKJA
A Móra Kiadó <br> ÚJDONSÁGAI Csokonai Attila <br> SZABADMATT Tandori Dezső <br> TANDORI SZUBJEKTÍV A MÚZSA <br> CSÓKJA
Könyvhét folyóirat

„Önismereti, és szakmai utazás” – Beszélgetés Tisza Katával Hipnózis 6-kor című kötetéről

Illényi Mária - 2022.10.07.


„Hiszen az emberi léleknek és tudatnak mindig van mélyülése és tágulása, fejlődési tere, és mivel mindig egy lépést tudunk tenni magunkban reálisan, amire éppen rálátunk, mindig van újabb lépés, ami erre épül, és amivel tartozunk önmagunknak.”

„ez eddigi legcsupaszabb, legnyersebb és leginkább önmagamat vállaló könyvem.”

 

 

 

 

 

– Minden köteted plasztikus és jelentéssűrítő címmel jelenik meg. Szuggesztív és komplex a mostani is, akár maga a hipnózis, a legbelső rétegeidbe sodor magával, hogy a végén, ha elég mélyre merültél, és szembenéztél az ott találtakkal, megtisztulva visszatérhess.
Már írás közben, az elején tudod, mi lesz ez, vagy menet közben kristályosodik ki?

– A koncepció minden alkotói folyamat elején kristálytiszta előttem, sőt, általában, már egy előző könyv befejezésénél tudom mi lesz a következő. Egy könyvet mindig látok még magam előtt, ez nagyon fontos. Ha már nem látok könyvet, témát, ötletet, amit ki szeretnék bontani, akkor az nálam nem jelent jót. Ilyen egyszer fordult elő, és tíz év csöndet jelentett, valami olyan mély elhallgatást, aminek természetesen ott és akkor megvolt a szerepe, fejlődtem általa, de mégiscsak valamiféle erőszakot jelentett önmagammal szemben. Ezzel szemben az apró részletek teljesen szabadon bontakoznak ki az írás folyamata közben. Ha már tudom mit szeretnék, honnan hová eljutni, milyen témában és műfajban, tehát megvan a kerete, akkor azon belül nagyon szeretem, ha a szöveg vezet. Szeretem átadni magam a szöveg áramlatának, és hagyni, hogy kicsit megtekerjen, megmozgasson, meglepjen, levigyen a mélybe, és akár számomra is még ismeretlen helyeket járjon be a felfedezés, a megfejtés, a megküzdés céljával. Nem félek átadni a kontrollt a szövegnek önmagam fölött, mert tudom, hogy csak így tudok megújulni, új területeit felfedezni a saját tudatomnak és érzésvilágomnak. Hagyom tehát, hogy vigyen, viszont utólag keretbe helyezem, hogy az olvasó már ne egy szabadesést kapjon, hanem egy szakmai szemmel is reflektált szöveget, ami őt is megemeli, nem hagyja lent. Nem szeretem az öncélú szenvedést mutogatni, nekem kiemelten fontos, hogy minden szenvedés értelmet nyerjen, és valamilyen kiutat mutasson, vagy ahhoz vezessen el a kötet a végére. Ezért is minden könyvemet szaklektor ellenőriz, hogy az ne csak puszta irodalmi történetmesélés legyen, hanem szakmailag is kifogástalan terápiás munkát végezzen.
Így a címek is általában menet közben születnek, hagyom megjelenni előttem, nem erőltetem, nem találom ki előre, inkább egy egymásra találás történik a cím és köztem, ahogyan épül a szöveg, és a sodrásban érzelmek termelődnek, ezek az érzelmek sűrítődnek végül és érkeznek meg egy aktuális címbe.

– Nagyon intenzív, érzelmileg megdolgoztató, sűrű olvasmányok a könyveid, kőkemény irodalmi terápiák. Mélyre merül veled az olvasó, de megtartod, és feljebb emeled magaddal. Nem lehet megúszni fájdalmak nélkül az olvasást, de hiteles példaként mutatod az utat. Számodra is ilyen intenzív, megtisztító folyamat, maga az írás?

– Egyrészt magamat is dolgozom a szöveggel, mindig egy újabb rétegét horzsolom fel saját önmagamnak, és hagyom kivérezni, tehát beledarálom a saját éppen lezajlott önismereti etapomat, felismeréseimet, érzéseimet, mert akkor tudom megfogalmazni, amikor azt a darabot már megküzdöttem, letettem, rá tudok nézni, és ezáltal strukturálom is, leszűrök konzekvenciákat, mielőtt tovább lépek. Mert az önismeretnek, ha jól csinálják, akkor sosincs vége, sosem gondolhatja azt egy ember, különösen egy segítő, hogy ő már készen van, végzett, jól van, mert akkor már vagy kiégett, vagy nem érdekli az egész, vagy megőrült, vagy nincs benne alázat a munka iránt, vagy hárít, tagad, önátverést gyakorol, vagy egyszerűen nagyon korlátozott szakmailag. Hiszen az emberi léleknek és tudatnak mindig van mélyülése és tágulása, fejlődési tere, és mivel mindig egy lépést tudunk tenni magunkban reálisan, amire éppen rálátunk, mindig van újabb lépés, ami erre épül, és amivel tartozunk önmagunknak. És nemcsak önmagunknak, hanem a gyermekeinknek is, hiszen amit mi megküzdünk, az már nem terhelődik rájuk káros örökségként, hanem abból már létrejöhet egy megküzdési stratégia, mint referencia részükre. De a kliensem felé is örök felelősséggel tartozom, hogy magamat is kíméletlen pellengérre állítom, aminek végén újabb kudarcommal, tévedésemmel, sebezhetőségemmel leszek képes empátiát, önegyüttérzést, önelfogadást gyakorolni, aminek eredményeképpen még mélyebb empátiát és elfogadást és megértést tudok gyakorolni a szemben ülő kliens még több dimenziójával és rétegével szemben is. Szélesednek tehát a kompetenciahatáraim is, amihez régen nem mertem hozzányúlni, mert magamban sem volt tiszta, azt nem vállaltam el, de ma már, éppen a saját már megtörtént megküzdésem által például már hatékonyan tudom kísérni. Tehát számomra is egyszerre önismereti, és szakmai utazás is minden egyes könyv, egy-egy sebnek a kötözése és magasabb működési szintre való emelése, akár egy korábbi bukás által is.
Ezért fontos, hogy kétféle szemmel dolgozom minden kötetnél. Az egyik a teljes érzelmi szabadság megengedése, amikor hagyom a legmélyebb önmagamból felszakadni mondatokat, mert ez az az autenticitás, amihez egy olvasó a saját érzelmei felszabadulásával tud kapcsolódni és közösséget építeni. A másik szem, ami ugyanennyire fontos, hogy nem állok meg a puszta érzésközlésben, hanem ezt az egészet körbe kell ölelnie egy szakmai szemnek is, amivel ránézek, hogy ez nemcsak közlés, hanem legyen egy jól meghatározható szakmai kerete és íve, amelyen belül igenis tudatosan valahonnan valahová elvezetem az olvasót, mert ezáltal jön létre a vezetett terápiás hatás, nemcsak egy érzelmi szabadesés, ami otthagyja az olvasót, benne a legmélyebb érzésben, de nem emeli ki a végére onnan. Bizonyos értelemben ezért is alternatív a műfaj, amivel dolgozom, mert egy érzelemalapú irodalmat és egy tudásalapú szakmaiságot egyensúlyoz, aminek az arányait éppen az adott téma határozza meg a folyamat elején.
Az is hosszú belső út volt számomra, ami eljuttatott oda, hogy igenis megengedhetem magamnak a műfajt, mint saját alkotói identitást, aminek bár ott és akkor nem volt társadalmi beágyazottsága, amikor elkezdtem, volt, aki mégis bízott benne, és mára legitim irodalomterápiás eszköz, aminek mérhető a támogató hatása.

– Sűrűn érkeznek hozzád olvasói megkeresések, visszajelzések?

– Ez a műfaj az évek során létrehozott maga köré egy közösséget, amely közösség egymást is támogatja és önmagára is reflektál. A hozzám eljutó levelek sok esetben egyéni megküzdéstörténetek, amelyek kiindulópontját egy-egy kötetem jelentette az illető életében, akár úgy, hogy felismerésekhez jutott el általa, akár úgy, hogy tudás által kereteződtek, s így igazolást nyertek az érzései, amik aztán adtak annyi erőt, hogy akár segítői folyamatba lépjen, akár önerőből kezdjen lépéseket tenni az életében.
Amikor ezeket a sorsfordító lépéseket megteszi egy ember az életében, megerősítő számára, ha ezt megoszthatja valakivel, akiről úgy véli, érti, érzi őt, így számos történet visszajut hozzám, és olykor arra is adódik példa, konszenzus esetén, hogy én ezen történeteket továbbítom a közösség többi tagja felé, amely folyamatban mások is erőt nyernek egy sorstárs történetéből, és ez aztán visszahat az eredeti történet szerzőjére, mert nagyon nagy támogató erő rejlik a közösségi szolidaritásban.
De nemcsak az olvasói történetek jelenítődhetnek így meg, hanem akár a klienseim közt is van olyan, aki felhatalmaz arra, hogy a történetét anonim módon használjam, mert a tudat, hogy a saját története esetleg másnak is segíthet, őt magát is erősíti. Nem mindenki óhajt kiállni a történetével alkatánál vagy élethelyzeténél fogva, de nagyon fontos számára, hogy egy egymást támogató körforgás részévé váljon, vagy egy nagyobb ívű társadalmi változás részévé. Én sosem konkrét emberek konkrét történeteit adom tovább, hanem fiktívvé teszem és rendelek hozzá egy olyan metasíkú keretet, ami szakmailag értelmezést nyújt, és sokak számára jelenthet azonosulási pontot hasonló helyzetekben.
Ezért aztán a szövegeim, amelyek műfaja vállaltan a semi-fiction, nagymértékben tartalmaznak kellően fikcionalizált, anonim valós történeteket, vagy részben akár a saját személyes megküzdéseimet is, ahogyan a képzeletemben megelevenedő figurák megküzdéseit is, amelyek mind összefognak azért, hogy minél sokrétűbben ábrázoljanak egy-egy fontos lélektani témakört. És mindig rendelek mellé egy mindezt lehorgonyoztató szakmai keretet is.
Jelen kötetben éppen a kötődési sérüléseket és a rögzült sémák ismétlődési kényszerét járom körül, amelyek a múlt feldolgozatlanságából fakadva megakasztják a jelen beteljesülését, és arra tesznek a szövegek kísérletet, hogy erre rámutassanak, és esetleg kimozgassák a toxikus mederből, ami nagyon-nagyon nehéz természetesen, de ez által nyitunk neki egy ajtót, ami eljuttathat saját valós önmagunkhoz.
A műfaj tehát egyszerre fikció és egyszerre valós valóság egyvelege, esszéisztikus, tehát magyarázó, valamint történetmesélő, tehát mutató részekkel, ez ilyen szempontból műfajilag megint egy kísérlet, a mindezt feloldó abszurd humor elemeivel, és ugyanakkor tematikailag is egy vállalás, hogy kiterjeszthető-e szövegileg a terápiás hatás a rendelőből a mindennapok színtereire, hálószobai, konyhai, utcai jelenetekre, ahol szabályosan vagy szabálytalanul, de mégiscsak továbbél egy hatás, ami akár úgy lehet gyógyító, hogy ott és akkor nem is tudatosul bennünk.
Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy rámutassak a szakma korlátaira is, és arra is, hogy a terapeuta, a segítő is ember, és ő maga is küzd és elbukik. Ez a megközelítés oldja azt a szégyenérzetet, amibe némelyik, magát guruként definiáló módszer gyakorlója belehelyezi az éppen elbukó embert, akinek szolidaritásra, ölelésre van szüksége, és nem arra, hogy valaki már megint megmondja kívülről és felülről, hogyan kéne vagy kellett volna csinálni, mert az egyszerűen nem hiteles, nem igaz.

– Nagyon sokat segít a feldolgozásban, feloldozásban a kötet belső kohéziója, úgy váltakozik benne az irodalmi és a szakmai rész, akár a ritmikus tengeri hullámzás. Tudatos vagy ösztönös ez a szerkezeti mód?

– Már hosszú évek óta így írok, ami szigorú műfajhatárok mögül nézve hát nem egészen irodalom, mert akkor mit keres benne a pszichológia ennyire explicit megjelenítése, de pszichológiának se vegytiszta, mert nem az akadémiai szabályszerűséget, nyelvet, szokásrendet követi, hiszen megszakítja egy irodalmi rész, egy érzésközlés, egy személyes reflexió, akkor ez mi? Hol a helye ennek? És persze, ha erre nincsen kész rubrika a publikációs hagyományban, akkor való igaz: mi ez, hogy kerül ide, mi ebben a hiba, és hova kéne és lehetne betuszkolni, vagy mit kéne tisztítani rajta, hogy a már meglévő kereteknek megfeleljen?
A korábbi meg nem küzdött kishitűségem emiatt rengeteg frusztrációt és önbántást termelt, és a kényszeres bizonyíthatnékot, hogy igenis, megvan ennek a helye, a szerepe, a funkciója, a létjogosultsága. Aztán amikor a saját belső folyamataimban, magánéleti és szakmai tanulásomban belülről megerősödtem annyira, hogy ezt az egész külső referenciális maszlagot végképp elengedjem, hogy nem akarok bekerülni korábbi rubrikákba, nem akarok meggyőzni senkit többé arról, mit csinálok és miért, nem akarom bizonygatni, ez kinek és hogyan és miként segít, és hogyan van meg a helye, hanem egészen egyszerűen belülről hinni kezdtem benne és nem vártam semmilyen kritikai hajbókolást, hanem felszabadultam ennek a rendszernek az elvárásai, és a bele való idomulás késztetése alól, és redukálni kezdtem a szerepléseimet, akkor kezdtem egy sokkal szabadabb és önazonosabb módon működni.
Ezzel egyidőben, amikor már nem vártam, hirtelen jönni kezdtek a külső visszaigazolások, komoly szakmai megerősítések, elismerések, a műfaj is elnyerte szakmai létjogosultságát, de akkor már nem az életem múlott rajta, hanem csak megtanultam egyszerűen örülni neki és a helyén kezelni. Ma már csak a következőket veszem elsősorban figyelembe: van-e gyógyító hatása ennek a módszertannak, műfajnak az emberekre, akik olvassák a szövegeket, illetve kikérem minden esetben volt doktori konzulensem, mentorom Prof. Dr. Rácz József szakmai véleményét, és ha ezek a visszajelzések összhangban állnak a saját belső valóságommal, akkor az már nekem bőven elég ahhoz, hogy nyugalomra leljek, és ne kívánjak ennél többet, nagyobbat, hangosabbat. Ezen kívül egyvalaki van és volt mindig is, aki úgy tudta befogadni a szövegeimet, mint identitáselemet, és úgy is reflektált rájuk, hogy az számomra releváns, ő pedig a társkapcsolatom.
Persze, ehhez a belső megnyugváshoz ki kellett bélelnem magamat valamiféle szakmai tudatossággal, évek tanulásának és képzésének alázatával, illetve a belül zajló önreflexív énmunkával, ami elvezetett oda, hogy ez az érzelmi és szakmai epizódokat váltakoztató, mélyről indító és magasba tartó megküzdési ívábrázolás minden egyes kötet esetén az én saját magam alkotta szakmai műfajom és identitásom, hitem és küzdelmem egyaránt. Ez a megérkezés végül megadta azt a védettséget, ami segítségével, bármi történjen is, ha fáj is, ha eufória is, én közben a talajon maradok, állok, és nézem mi a további tanulás lehetősége, és megyek vele tovább, előre, nem török többé darabjaimra össze.

– Minden egyes könyved mérföldkő, amiben meghaladtál egy-egy pokolkört. Melyiket érzed a legnehezebb „utazásnak”?

– Mindegyik másképp és máshogyan mérföldkő számomra, és máshogyan nyújt támogató kíséretet az olvasók számára.
Az Akik nem sírnak rendesen azért kiemelt jelentőségű, mert a tíz év utáni csend, elfojtás, belső küzdés első megszólalása, a viaskodás, a bizonytalanságok, a korábbi minták levedlése után felszakadó hang, a pszichopróza, mint irodalomterápiás műfaj küszöbe.
A legjobb hely a városban te vagy a válás krízisének feldolgozása, a gyász folyamatának ábrázolása és rehabilitációja terápiás versek formájában.
A Most. Túlélő leszel, nem áldozat talán a szakma számára is fontos lehet, mert kimond, leír, megalkot, keretbe és rendszerbe helyez akár korábban meg nem fogott fogalmakat, ez a könyv szakmailag nagyon megküzdött, rendszerezett, kézikönyvként is használható úgy a szakma, mint a közönség számára; és egyben a túlélés utáni nyomonkövetést is beépíti, a szabad identitás építését a traumát követően. Továbbá, ez az első olyan könyvem, amely szakmai díjat is nyert, 2020-ban az év könyvének választották.
A Kékre szeretni a feldolgozásregény műfaját hozza létre, amelyben egyetlen történetet, egy abortuszét, ami egy nagyon stigmatikus és éles vitába érkező téma manapság, végigvezet egy terápiás feldolgozás útvonalán, és eljut a szülősebek jelentőségéig, a későbbi érzelmileg abuzív kapcsolati modellek kialakulásában.
Az Egyedül. A szerethető öregedés felé című esszéregény szintén erősen szakmai beágyazottságú, mert az öregedéskutatás és életútkutatás terén végzett pszichológiai doktori kutatásaimra épül, és rámutat a társdalomban jelen lévő erős életkor-alapú előítéletekre, és mutat egy lehetséges megküzdési stratégiát. Ez az a könyv, ami valószínűleg nagy hiányba érkezik, mert 2021-ben a közönség szavazatai alapján az év írója címet hozta el számomra, ami azzal együtt, hogy nagyon mélyen megindít, azt is igazolja, hogy sok év, akár hiábavalónak megélt küzdelme után a magyar olvasók nagy számban eljutnak az önismereti és rendszerismereti munka gyógyító hatásának felismeréséig és vállalásáig.
Ezek után meg akartam jutalmazni saját magamat a Hipnózis 6-kor. Abszurd terápiák az utcán, a konyhában és a hálószobában című kötettel, amelyben visszatérek az elhallgatásom előtti szabad, ösztönös, érzésfeltáró írásaimhoz, azzal a kísérő szállal, hogy itt már társul hozzá egy sokéves szakmai képzettség is, és a kettőt összefonva megadom magamnak a saját közlés örömét, szabadságát, kockázatvállalását és sebezhetőségét is. Szerkesztőm, Illés Andrea szerint, aki szintén jelentős támogatója, vagy éppen konstruktív kritikusa az alkotói folyamatomnak, ez eddigi legcsupaszabb, legnyersebb és leginkább önmagamat vállaló könyvem.

– Nagyon jó csapat kísér ebben képileg is téged. Kárpáti Róbert borítótervei egészen zseniálisak, milyen vele a közös munka?

– Igen, e téren rendkívül lojális vagyok én is a csapathoz, és a csapat is hozzám. Ez hat év együttműködése alatt a hatodik könyvem a Scolar kiadóval, ahol maximális szabadságot, bizalmat és autonómiát kapok, ami nagyon fontos nekem, főként a múlt sérelmei miatt.  A korábbi kiadóknál szinte nulla beleszólásom volt a saját írói imázsomba, és semmilyen validitást nem adtak nekem, mint élő és valós emberi lénynek, nőnek, és ezt huszonévesen nem tudtam megvédeni, de ma már mindennél fontosabb, hogy az maradhassak, aki vagyok, és ne is akarjanak másként láttatni semmilyen profit érdekében. Így aztán megválaszthattam ki tervezze a borítót, ahogyan a szerzőportrékat is, és mindkét szakemberrel és művésszel évek óta együtt dolgozom: ahogy Kárpáti Róbert pár szóból érti, érzi mit akarok az adott borítóval kifejezni, úgy Reviczky Zsolt egyetlen tekintetből tudja miben vagyok érzelmileg és mit kell ebből megfogni, hogy az képileg valóságos legyen.
Robival külön vicces volt az indulás, eredetileg egy ékszert vettem tőle, amit ő tervezett, és amikor a könyvet megírtam és kerestem mi lehetne a képileg kifejező központi motívuma a kötetborítónak, egyszer csak ránéztem a gyűrűmre, és azt mondtam: na, ha ez a srác csinált egy ilyen gyűrűt, amit ennyire magaménak érzek, akkor meg fogja tudni rajzolni pontosan azt az egyetlenegy minimalista motívumot, ami kifejezi az adott kötetet. És ez pontosan így történt, és azóta is így van, évről évre, és nagyon hálás vagyok érte.

– Hol jár most Tisza Kata a megtisztulás és a gyógyulás folyamatában?

– Azt kell mondanom, hogy ugyanazon az úton járok, amelyre az öntudatra ébredésem legelső pillanatában léptem, és amelyet minden eddigi alkotásom lekövetett: ez pedig a kíméletlen belső megismerés, a maghoz való közelítés, minden külső héj lehántásával, szinte megszállott keresése a belső szabadságnak, a külső rendszerek működésének megértése általi minél bátrabb elkülönítése a belső világnak, s annak minél azonosabb önfeltárása és ezáltal további fejlesztése és gyógyítása. Sosem állítanám, hogy a végére értem, mert mindig találok még mélyebben rejlő vakfoltot, ahová korábban nem láttam rá, és ezért felelősségem és kötelességem a mélyére szállás, megküzdés és felszínre emelés, egyrészt önző okokból, mert én magam nem tudok másként létezni, másrészt mert értelmes életfeladatnak tartom ebben másoknak is lehetséges megküzdéseket mutatni, mert meggyőződésem, hogy legnagyobb nyomorúságunk a szeretet torz definícióiból származik, és abból, hogy fogalmunk sincs, miért úgy működünk, akár félelemből, akár önvédelemből, akár feldolgozatlan traumából, ahogy pedig nem akarunk. Minél közelebb kerülünk ehhez, annál inkább megtesszük, amit emberileg lehetséges azért, hogy a magunk és a mások számára is szerethetőbbé válhassunk, és másokat is így lássunk és fogadjunk: egyenrangú partnerségben. A világ bizonytalanságában, amelyben élünk, nincs és nem lesz másik megtartó erő, mint ez az összekapaszkodás önmagunkkal és egymással.
Nekem levegőm a transzparencia, és fulladásom az elhallgatás, ezért azt is mondhatom, amikor könyvet írok, megengedem magamnak minden egyes alkalommal, hogy levegőt vegyek, ahogy és amennyire ott és akkor tartok. És ha megtalálom a számomra autentikus módját a levegővételnek, akkor nem őrülök meg, egyensúlyban maradok, mert számomra is működnek a terápiás írások, rajtuk keresztül magamat is tanulom, egyik levegővétellel a másik után, és így elbírok minden olyan nehezéket, amit így vagy úgy, de mégiscsak kijelöl nekem az élet.

Illényi Mária
Fotó: Reviczky Zsolt

Tisza Kata: Hipnózis 6-kor. Abszurd terápiák az utcán, a konyhában és a hálószobában
Scolar Kiadó, 288 oldal, 4995 Ft

A könyv bemutatója 2022. október 15-én, szombaton lesz, 14 órától, a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron a Nemzeti Táncszínházban

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



2022/4. számTandori SzubjektívSzabadmattÉS Páratlan oldalKőszeghyA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó leszmacskarácsony
Belépés