Személyes az új könyv, a Malaccal teljes éveink címadó esszéje. Felidézi a szerzőnek a hatvanas években az Eötvös Collegiumban töltött időszakát. A kulturális és irodalmi élet mára ismert szereplői tűnnek fel fiatalon, és vívják meg a Ménesi úton a maguk 1969-ét. A két rövidebb írás közül a Nyolcvankilenc című reálisan elemzi a rendszerváltást, amikor sokan hitték, hogy a múltból és a jövőből is kitörölhetők a XX. század rémségei, a náci, a fasiszta, a bolsevik ideológia. E naivitásnak A rettegő közép című, napjaink politikai jelenségeit taglaló zárótanulmány is ellentmond.

– A mai Spiró György láttán nehéz elképzelni fiatalkori, egyik cigarettát a másik után szívó, barátaival a kocsmákat járó énjét. Mikor változott meg?

– Úgy harmincéves korom körül, amikor egyszerre írtam, kutattam és tanítottam, és kevesebb időm maradt a marháskodásokra. Szerencsére néhány munkahelyemen nagy társasági életet lehetett élni, például a kaposvári színház büféjében, ahol 1981 és 1992 között mint dramaturg az időm nagy részét töltöttem. Ott éltünk az alagsorban, ott buliztunk, hülyéskedtünk, ittunk, sakkoztunk hajnalig, és nekem még szoronganom se kellett, hogy egy perc múlva színpadra kell lépnem, és jaj, még belenézek a példányomba. Ha tehetném, a mai napig elpiszmognék a szövegeken egy ilyen társulatban. De már nincs ilyen.

– A kötet címére utalva mondhatjuk, hogy malaca volt, amikor Eötvös-kollégista lett?

– Fogalmam sem volt, hogy mekkora. Elkeseredtem, amikor érettségi után nem vettek föl az egyetemre, százhúszan jelentkeztünk nyolc helyre. Elmentem ipari tanulónak, és persze ezzel is malacom volt, az ottani tapasztalatok nélkül nem tudtam volna megírni a „Tavaszi tárlat” című regényemet. Aztán apámat műszaki-gazdasági szakemberként Belgrádba helyezték, én is kimehettem, és első idegen nyelvemet, a szerbhorvátot ott sikerült megtanulnom. Attól kezdve a többi nyelv már könnyen ment. Ősztől a szüleim külföldi tartózkodása miatt bekerülhettem az Eötvös Collegiumba, és hamar kiderült, hogy nekem való az az életforma. Megismerhettem a vidéki származású bölcsészek elitjét, és a pestiek között sem voltam idegen. Sokszor próbáltam közelebb hozni a vidékieket és a pestieket, de többnyire kudarcot vallottam. Sajnáltam, hogy ötödévben ki kellett költöznöm a kollégiumból, mert hazajöttek a szüleim. Évekig visszajártam a kollégiumba, de az már nem volt az igazi.

– Születtek életre szóló barátságok a kollégiumban?

– Most, hogy írtam a kollégiumról, egy csomó régi haverral újra találkoztam, ellenőrizni akartam, jól emlékszem-e mindenre, és olyan érzésem támadt, mintha tegnap váltunk volna el. A tartós barátaim között akad néhány hajdani kollégista, valamivel fiatalabbak nálam, velük később kerültem közeli viszonyba, amikor már nem számított a korkülönbség. Az 1969-es egyetemi mozgolódás során, amikor némileg a politikai alkuk világába is beleláthattam, néhány pesti bölcsésszel is máig tartó barátságba kerültem. Arra volt jó az a rövid, tárgyszerűen nem sok eredményt hozó mozgolódás, hogy felbukkanjanak azok az értékes, tehetséges emberek, akikről enélkül nem is hallottunk volna. Erőt ad, ha látjuk, mások sem hülyék.

– Átszerkesztve beépítette esetleg későbbi műveibe a kollégiumi évek alatt tucatszám írt abszurd drámáját és egy kisregényét?

– Nem, bár a kisregény nem volt annyira rossz, és egyetlen olvasója, a szintén orosz szakos Csepeli György, aki akkoriban Iszaak Babel novelláit fordította, dicsérte, és biztatott, hogy vigyem el egy kiadóba, de én korainak tartottam. Később haboztam, mi legyen vele, de túl hosszú, csak első kísérletnek jó. Az egyetem alatt rengeteg egyfelvonásos abszurd komédiát írtam, eszembe se jutott később felhasználni őket, ujjgyakorlatok, meg akartam tanulni a formát. Sok gyenge művet kell megírni, hogy jót is írjon egyszer az ember, ezt nem lehet megspórolni. Később is írtam olyan regényeket és darabokat, amelyeket a végén jobbnak láttam elásni; a tehetség nem állandó, minden új mű lutri, semmi garancia sincs, hogy sikerülni fog. Egyszer a Váci utcán elhaladva benéztem a Nárcisz presszóba, és azt láttam, hogy odabent a Kilencek költői közül Utassy, Kiss Bence és Péntek Imre szórakozik valamin, és körülöttük is nagyon kacag a nép. Bementem, és kiderült, hogy az egyik kéziratos egyfelvonásos krimiparódiámat olvassa fel Utassy éppen. A darabban egy pasason a szervek átmennek úthengerrel, amitől teljesen lapos lesz, befestik feketére, és fölkenik egy autó alvázára, így csempészik ki a határon, aztán Bécsben felpumpálják, hogy kémkedjen, és működik is, csak össze-összefossa magát. A humorista még ma is elő-előtör belőlem.

– Azt hiszem, a nagy esszé egy részlete átvezet a másik kettőbe: a marxista tárgyak oktatói közül ketten korábban a Mein Kampf fordításán munkálkodtak. Hasonló ez ahhoz, amit a mai kelet-európai polgári pártokról ír, hogy az anyatejjel szívták magukba a bolsevik hatalomgyakorló módszereket?

– Pálfordulások elő szoktak fordulni, egyáltalán nem ritka, hogy valaki az élete során az egyik ideológiai végletből eljut a másikba, ez akár még bocsánatos bűn is lehet. Attól függ, hogy derék ember-e, vagy szemétláda. A negyven év szocializmus után szerveződő pártok annak alapján indultak, ami a mentalitásukba aktívan vagy passzívan belekerült. Az összes volt szocialista országban olyan módszereket használnak a különböző eszméket hirdető pártok, amelyek a szovjet bolsevik gyakorlatban gyökereznek.

– Sejti, mikor szakadhat meg ez a láncolat? Leírja, hogy nem lehet a végtelenségig hazugságokkal keltett konfliktusok mentén kormányozni.

– A XX. század azt mutatja, hogy ha nem is a végtelenségig, de néha és néhol elég sokáig. A világpolitikától függ minden, természetesen Kelet-Európa is. Ebben a térségben elsősorban a németeken múlik a dolog, másodsorban az oroszokon, de a globalizációban az ő mozgásterük is korlátozott. A külső erők játéka sokismeretlenes egyenlet, akkor sem lehet megjósolni, mi fog történni Magyarországon, ha az ember lát bizonyos tendenciákat.

Mátraházi Zsuzsa

Spiró György: Malaccal teljes éveink
Magvető Kiadó, 88 oldal, 2499 Ft