Závada Péter új verseskötettel jelentkezett, Gondoskodás címmel jelent meg a Jelenkor Kiadónál [2021]. A számos díjjal kitüntetett, ismert költő-slammernek és drámaírónak ez a negyedik verseskötete.

– Négy évvel ezelőtt jelent meg az utolsó verseskötete, miközben korábban két-háromévente kijött egy-egy új kötet. Áttevődött a hangsúly a színpadi szövegekre? Min múlik ez, hogy milyen gyorsan készül el egy új verseskötet?

– Már ennyi idő eltelt volna? Észre sem vettem. A versek időszámítása különbözik a hétköznapi események vagy akár a megrendelésre készülő munkák objektívnek ható idejétől. Olyan, mintha egy belső, szubjektív tartam határozná meg a születésük ritmusát. Az ausztrál őslakosok álomideje jut róla eszembe, akik úgy tartják, hogy a nagybetűs Álom az élettel párhuzamosan zajlik, és állandó kapcsolatban állnak vele az éjjeli álmodásvagy a nappali ábrándozáson keresztül. Minden ember öröktől fogva létezik az Álomban már azelőtt, hogy megszületett volna, és az után is, hogy meghal. A vers is valami ilyesmi. Nincs előre kalkulálható ideje, és a róla való gondolkodás más munkáktól függetlenül, illetve azokkal párhuzamosan is zajlik.

– Verseiben komplex világokkal találkozhatunk, megjelenik a szakrális és a profán, egy letűnt világ attribútumai mai, modern korunk kellékei mellett, vagy a város mint a természet, a bioszféra ellenpontja. A természet, ahol „a bóklászás/ bűntudat nélkül elherdált idő”. A világot általában dichotómiákban látja?

– A személyes tapasztalat azt mutatja, hogy előbb meg kell neveznünk a bináris ellentéteket ahhoz, hogy utána lebonthassuk, dekonstruálhassuk őket. Reményeim szerint ez a könyv épp ember és természet, mitologikus és modern, szent és profán egymásba játszatására tesz kísérletet. Termékenyen hatnak rám ezek a keveredések. Versben, prózában és drámában is szeretem az anakronizmust, amikor különböző mitologikus vagy valaha élt történelmi alakok mai, modern környezetben bóklásznak, Virginia Woolf  Orlandójától kezdve Anne Carson Gérüónjáig.

– Folyamatosan ugrál az elvont és kézzel fogható világ között, absztrakt fogalmakat és tárgyakat antropomorfizál: „a szándék hamar feltorlódik”, „egy deltaág figyelemzavara”, „aluszékony bizalom”. De eközben a vers beszélőjén kívül – kevés kivétellel – nem jelenik meg az ember. Mi ennek az oka?

– Egy bizonyos „odaértett” megfigyelő szándékaim szerint végig jelen van a versekben. Csak történetesen nem a többi ember, hanem a tárgyi és természeti környezet érdekli. Mostanában az ökokatasztrófa kapcsán is gyakran fölmerül, hogy valamiképp meg kéne haladnunk az antropocentrizmust, újra kéne gondolnunk az ember világban betöltött, központi szerepét, és egy radikálisan új, empátiára alapuló társiasságban kéne élnünk a természettel. Ez nagyon szép elképzelés, de emberek lévén a perspektívánk alapvetően humán, és ebből a nézőpontból csak bajosan, spekuláció révén tudunk kilépni. Meghatóan tragikus, ugyanakkor ironikus is, hogy az ember saját hiányának tapasztalatán keresztül is csak önmagáról képes beszélni.

– Egy Babits-verssor is olvasható a kötetben: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”. Érez-e Babitscsal alkati hasonlóságot?

– Ez a parafrázis épp erről szól. Az emberen túli pozíció nehézségeiről. Miközben szelíden, és remélhetőleg némi humorral kiforgatja a költő szavait. Számomra ez azt jelenti, hogy ha az ember tárgyakról ír is, óhatatlanul a saját arca tükröződik vissza a felületükön. Rilke írja megrázó erejű versében: „Kapcsolat int szinte minden dologból. /»Emlékezz!« – folyton ez süvölt felénk. (…) Az egy tér minden létnek otthona: / benső világtér. Madár szárnyal ott / rajtunk át. Mivé nőni akarok, / kinézek csak, s már bennem nő a fa” (Kálnoky László fordítása). Babitsot egyébként épp az a Nemes Nagy Ágnes nevezi tárgyiasnak, akinek a legszebb Rilke-fordításokat köszönhetjük.

– Nem konkrét idézet, de Oravecz Imre-reminiszcencia is található a könyvben. Vele milyen a viszonya?

– Oravecz első kötete, a Héj régóta az egyik legfontosabb poétikai referenciapont számomra, ahogy Tandori Töredék Hamletnekje is. Ugyanakkor az említett idézet: „Magadra öltenéd egy megkínzott földterület kültakaróját” csak közvetetten utal Oravecz Egy földterület növénytakarójának változása címére. Akkor már inkább A hopik könyve ugrik be, hiszen a fent idézett Rekviem Steve Irwinért című szövegemben, akár csak Oravecznél, egy mágikus-mitologikus kultúra hitvilága kerül szóba – esetemben az ausztrál őslakosoké, amit korábban is említettem.

– A felsoroltakon kívül kivel érez még rokonságot a magyar irodalomban? Kit tekint esetleg a példaképének?

– Ha elődök, azt hiszem, meghatározóbbnak érzem a kapcsolódási pontokat az angol-amerikai lírai modernséggel: Robert Bly-jal, Anne Sextonnal, Mark Stranddel, Ted Hughes-szal, John Ashbery-vel vagy Sylvia Plath verseivel, mint a hazai költészeti hagyományokkal.

Jolsvai Júlia
Fotó: Debreczeni Fanni

Závada Péter: Gondoskodás
Jelenkor Kiadó, 88 oldal, 1999 Ft