Megrendítően őszinte és bátor beszélgetős könyvet írtak közösen. Azzal együtt, hogy nagyon személyesek ezek a vallomások, mégis, nagyon sok embernek segíthetnek felismerni, hogy nincsenek egyedül, és hogy van kiút. Egy percig sem volt Önökben félelem, ilyen őszintén és hitelesen szembenézni az olykor fájdalmasan nyers valósággal? Felkutatni és kitenni a fénybe önmaguk és a kapcsolatuk démonjait?

Hernádi Judit: Kényszer volt bennünk, hogy ezeket a dolgokat megbeszéljük. Nem csak most, hanem már régen is. Tulajdonképpen ez a könyv alkalom volt arra, hogy ezt tovább folytassuk, és mélyebben nekilássunk annak a munkának, amit egyébként is el akartunk végezni egymással; azt hogy megértsük és elfogadjuk egymást, hogy tisztázzuk a kapcsolatunkat, ami egyébként nem volt felhőtlen. Keveset nyilatkoztam általában a magánéletemről a sajtóban, úgy gondolom, hogy egy könyv az sok tekintetből más. Habár keveset nyilatkoztam, de az fontos, hogy soha nem is hazudtam, mindig is munkált bennem az akarat, hogy ha mondok valamit, az őszinte legyen.

Tarján Zsófia: Én sem nyilatkoztam túl sokat a sajtóban a kapcsolatunkról, de ha már jött ez a lehetőség, hogy megírhatjuk az életünk eddigi folyamát egy könyvben, úgy gondoltam, hogy legyen egy egész, amit alkotunk, egy kerek egész történet, amit olyan minőségben tudunk átadni az embereknek, ami sokkal több annál, mint egy bulvárcikk.

H. J.: És akkor, amikor kinyitják ezt a könyvet, tulajdonképpen csak hárman vagyunk, én, a Zsófi és az olvasó…

T. Zs.: …és így az olvasó válik a mediátorrá, és a saját mediátorává is tulajdonképpen.

– Ahogyan a könyvben is olvasható, fontos a megfelelő pillanat, amikor a másik meghallja, megérti a mondanivaló lényegét. Most tehát éppen alkalmas volt ez a „pillanat” mindkettejük számára? Zökkenőmentes volt a „párbeszéd” vagy voltak benne hullámvölgyek?

T. Zs.: Minden párbeszéd nehéz, főleg, ha ilyen témákról van szó, de szerintem anyámmal most egy nagyon harmonikus ciklusában vagyunk a kapcsolatunknak egyébként is, és ezért nagyon zökkenőmentesen tudtuk megcsinálni ezt a feladatot, a beszélgetéseink során egyáltalán nem volt vita. Voltak rádöbbenések, meg olyan dolgok, amikről eddig nem tudtunk, de nagyon jól haladt az egész.

H. J.: Voltak belső fájdalmak, és sebek, újragondolások és sebfeltépések, de viharok nem voltak, és egymás okolása sem. Helyette jó mély átbeszélések, hogy megértsük, a másik miért érez úgy, ahogyan érez. Fontos számunkra az is, hogy ne legyen öncsalás az életünkben.

– Külön izgalmas, hogy a kötetet Zsófi grafikái illusztrálják. Ezek a beszélgetés folyamán készültek menet közben, vagy azután hogy összeállt a teljes anyag? Inkább „intuitív”, vagy tudatos koncepció eredménye?

T. Zs.: Mind a kettő. Amikor készült az anyag, akkor csak gondolatokat gyűjtöttem össze, voltak dolgok, amiket feljegyeztem, és voltak képek a fejemben, de a rajzokat, grafikákat, akkor csináltam meg, amikor már megvolt a folyamat, megvolt a könyv íve, és direkt nem hagytam rá sok időt. Azt szerettem volna, hogy egy nagyon őszinte, nagyon nyers, vázlatos dolgot tudjak alkotni, ami legalább olyan őszinte és hiteles, mint a könyv.

H. J.: Erre a Zsófi válaszol egyedül, merthogy én nem rajzoltam semmit. Viszont nagyon szeretem ezeket a rajzokat, van kedvencem is belőle, a pitypangos. Meg a lepkés. Meg a bálnásat is szeretem.

– „Azt hittem, akkor szeretnek majd az emberek, ha eléjük állhatok, és végre megláthatják, ki vagyok valójában. (T.Zs.)” Megválaszolható a kérdés: kicsoda valójában? Változott ez az érzés azóta?

T. Zs.: Folyamatosan változik. Nyilván azért hittem azt, hogy akkor fognak szeretni, ha színpadra állok, mert ezt láttam otthon anyám körül, hogy úgy kapja a szeretetet, hogy színpadra áll és elismerik érte. Azt hittem, hogy csak ez létezik. Ezért én nagyon sok mindent megtettem, hogy felkerüljek. Aztán úgy hozta az élet, hogy lett létjogosultsága annak szerencsére, hogy ott vagyok, az Aréna koncerttel, az Erkel Színházzal, és a sok Budapest Parkos koncerttel a hátam mögött, talán már mondhatom ezt.

H. J.: Meg az öt lemezzel.

T. Zs.: Az hogy ki vagyok valójában, az mindig változik. lehet, hogy voltak régen vágyaim arra, hogy megtudjam, hogy ki vagyok, de ez mindig fejlődik szerencsére. Van egy mag, ami persze mindig ott van, de a körülötte levő dolgok is mindig formálják, azt, ami van, remélhetőleg, felfelé vagy jobb irányba.

H. J.: És én meg a Zsófi mamája vagyok. És kész. De persze, azért én is a helyemen vagyok.

– Ha már szóba került, hogy most minden és mindenki a helyén van, mit jelent Önöknek a színpad?

H. J.: Az a hely, ahol biztonságban vagyok. Én jól vagyok a színpadon. Azért kicsikét szoktam szorongani, hogy a közönséggel való kapcsolat aznap éppen hogyan sikerül. Akármennyire felkészült vagyok, az mindig ott helyben derül ki. Szokták mondani, hogy ez egy misztérium, és ez tényleg így van.

T. Zs.: Számomra is olyan hely a színpad, ahol biztonságban érzem magam, és nagyon szeretek a szó jó értelmében kitárulkozni és megküzdeni a saját démonaimmal. Egy óriási önismereti tréning szerintem az előadó-művészet, a színpadon levés, és kihívás is.

– A problémákkal való bátor szembenézés feloldhat családon átívelő ismétlődéseket, elakadásokat is. Hisznek ebben?

T. Zs.: Szerintem igen. Bátran szembenézni mindig érdemes, még akkor is, ha fáj. Ezt anyámtól tanultam.

H. J.: A pszichológia azt mondja, hogy lehet így, igen. Ahogy az ókori hagyomány mondja, hetedíziglen szenvedi el az ember a bűnöket. Szerintem ezek a feloldások visszamenőlegesen is létezhetnek.

– Ha csak egy szót mondhatnának a könyv kapcsán, mi lenne az?

T. Zs: Terápia.

H. J.: …és elfogadás.

Illényi Mária
Fotó: Nánási Pál

Hernádi Judit - Tarján Zsófia: Ne maradjon kettőnk között
Open Books, 260 oldal, 3999 Ft