Ha egy hónapunk, netán csak öt percünk volna hátra az életből az első, esetleg a legeslegutolsó világvége előtt, mit tennénk? Selyem Zsuzsa novelláinak hősei, legyenek emberek, állatok, áldozatok, klímabűnözők vagy szaporodni vágyó humánok, rendre úgy hiszik, hogy a rossz dolgok, ha vannak egyáltalán, meggyógyíthatók. Az első világvége, amit együtt töltöttünk olyan, akár egy fanyar iróniával megírt túlélési kézikönyv: megpróbál úgy vigasztalni, hogy ne hazudjon.

– A kötet címére – Az első világvége, amit együtt töltöttünk – mindenki felkapja a fejét! Most, a világjárvánnyal meg is éljük, éltük ennek egy változatát… Gondolt arra, hogy ennyire aktuális lesz?

– A környezettudósok jó ideje mondják, hogy egyre aktuálisabb a világvége. Az emberiség egy része végtelen mohóságában több energiát használ, mint amennyit a föld készlete pótolni tud, és ezt még megfejeli konkrét pusztítással, úgy, mint erdőirtás, víz- és levegőszennyezés, húsüzemek, monokultúrák, nem beszélve az atomerőművekről, a domesztikált atombombákról. A Már csak két perc című történetben emlegetem is a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák után megalapított Bulletin of the Atomic Scientists című lapot, amelyben különféle faktorokat figyelembe véve évente közlik, hogy hány percre állunk a végső pusztulástól. Másfelől viszont ott van a felszusszanást jelentő sorszám, ugyanis eddigi tapasztalataink azt sugallják, hogy ha valami első, akkor lesz még második, és még ki tudja, hányadik.

– Szélsőséges világokat, színes tablót mutatnak be a novellák. A Szinte végtelen című szövegben olvasom, hogy a fotóst „Csak az olyan helyzetek érdekelték, amelyekben a szereplők között semmiféle viszony nincsen.” Az a benyomásom, mintha legtöbbször önt is ezek a helyzetek foglalkoztatnák. Miért?

– Nem akartam én is keseríteni az olvasót, azon voltam, hogy vidám könyvet írjak. A fogyasztói rutin berágta magát a konvencionális emberi kapcsolatainkba, a könyv első ciklusa családi és társadalmi erőszakhelyzetekről szól, amelyekben azért elszórtan, kvázi csodaszerűen megjelennek nem-lehúzós, tiszta kapcsolódások. A fotós figurám is azért keresi a magányos tárgyakat, mert elege van az átverésekből, kihasználásokból (nyilván ő sem éppen ártatlan), és noha elmondása szerint unta elolvasni Dosztojevszkij A félkegyelműjét, megkapja látványként Miskin természet-eksztázisát.

– Néhány novellában állatok – szamár, kutya, elefánt – szemszögéből láttatja a világot. Mi vonzotta ebben?

– Inkább mi taszított hozzájuk? Viccen kívül: az emberközpontú világot kognitív szempontból önáltatásnak, morálisan pedig elfogadhatatlannak találom. Ott hangoskodik az ember a saját maga termelte szemétdombján, hát, ehhez képest a kakaskukorékolás angyali.

– A szövegeket olvasva úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy roncsában és rettenetében is gyönyörű ez a világvége, jólesik, hogy az elbeszélő felmenti a tévelygőket, eltévelyedetteket… Némelyik szinte költői, például Az a napverte sáv című  – gondolom, nemcsak nekem idézi Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versét…

– Jó sokáig nyomasztott, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb versében a lírai én úgymond bemocskolja magát egy másik emberrel. Egy öregnek látszó, utcán élő nővel. Hogy önmagán és aquamarin szemű szerelmén kívül csak a romlást érzékeli. A diktatúra természete tekintetében igaza is van. Ugyanakkor igaza és pátosza eltakarja előle a másik embert. Ennek a másik embernek adtam nevet, találtam ki életutat, és meséltettem el vele azt a híres kevertes találkozást.

– A „sáv” egyébként többször is előfordul a kötetben. A „síelős” novellának – Egy sötét pont a fehér sávon – már a címe is kortárs képzőművészeti alkotás benyomását kelti. Mi a kapcsolata más művészetekkel?

– Szeretem megfigyelni, hogy a nyelven kívüli másféle anyagokat, fényeket, hangokat, mozdulatokat, testeket hogyan szabadítják ki a lehúzós-használós rutinból. Kicsit visszatérve az állatokra is: Uģis Prauliņš lett zenésznek van egy remek darabja, amelyben a bálnák énekével kollaborál. Az instrumentális zene, amit ő produkál, finoman alájátszik, mint valami háttérvokálozás, a természet ezen óriási ártatlanainak.

– ”Délelőttönként, amikor az íróasztalomra süt a nap, megírnám azt a történetet, ami a szívem nyomja.” – idézek az említett szövegből. Mit írna most meg?

– Egy tényfeltáró riporton gondolkodom, amelyik úgy kezdődne, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Trump, Donald Putyin és Orbán Erdogan Bolsanaro mennek a sivatagban.

Szepesi Dóra
Fotó: Máté Péter

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Jelenkor Kiadó, 160 oldal, 2499 Ft