Közel húsz önálló kötettel, több tucatnyi antológiás megjelenéssel és fordítással a háta mögött műfajok és témák sokaságában próbálta ki magát Majoros Nóra, aki szívesen vándorol a stílusok és hangnemek között. Kezdettől fogva több korosztálynak ír, bár úgy nyilatkozott, hogy ez nem mindig szándékos. Mindig a történet érdekli, a történetmondás indítja el az írást benne, és alkotás közben nem gondolkodik azon, valójában kinek szánja a könyvet, ki lesz a célközönség. Kedvencei az állatos mesék (borzról, sünről, lovakról, medvékről, erdei állatokról, orrszarvúról, kolibriről, vagy éppen sivatagi rókáról) de vannak pszichológiai meséi (A torony, Rém a szobádban), sőt még egy ételallergiás unikornisról szóló mesekönyve is. Írt továbbá sci-fit (Bolygóvadászok), történelmi ifjúsági regényt (A néma táltos), történelmi vicces mesét (Ramszesz 80 gyereke), mozaikcsaládokról szóló hiánypótló regényt (3x1család). Pityke és Prém című fantasyjával szerepelt a 2019-es Év Gyerekkönyve HUBBY-díj esélyesei között. Legújabb ifjúsági regénye Csillagközi kikötők - Hazatérés címmel jelent meg a Móra Kiadónál.

– Tavaly jött ki a Csillagközi kikötők - Küldetés című ifjúsági regényed általános iskolásoknak, ami tulajdonképpen a korábban Bolygóvadászok címmel a Kolibrinél közzétett regényed feltámasztása. Most napvilágot látott a folytatás Csillagközi kikötők – Hazatérés címmel. Honnan jött az ötlet, hogy ifjúsági sci-fi regényt írj? Te hogy viszonyulsz a műfajhoz?

– Igaz, hogy ez egy űrutazós könyv, de azért a műfaja inkább kalandregény, mint sci-fi. Tudományos részletekbe nem igazán megyünk bele, nagyon hamar elutazunk egy másik, ismeretlen galaxisba, és onnantól kezdve már a fantáziavilágban zajlik a történet.

Legó-űrhajót építettünk (akkor még nem nagyon volt szürke elem, úgyhogy tarkát), vagy megépítettük a magunk űrhajóját fotelekből, lepedőből, kupak-kapcsolókkal. A kalandok hirtelen váltották egymást, egyik kalandból a másikba ugrottunk, néha semmilyen logikai kapcsolat nem volt a történetben. Felszabadító, csapongó játék volt. Amikor a regényeket írtam, az egykori kislányt ébresztettem fel magamban, és úgy meséltem, ahogy a gyerekek szoktak játszani.

– Egy sci-fi regény megírásához nyilván kell valamiféle csillagászati és űrkutatási érdeklődés. Gondolom, alaposan utána kellett nézned a technológiának és az űrrepülés eredményeinek. Ezek szerint – egy korábbi interjúban emlegetett érdeklődési területeid – a biológia és a nyelv, az építészet és a képzőművészet, illetve a tájépítészet mellé felsorakozott az űrkutatás is?

– Inspirációnak többféle sci-fi könyvet, filmet és sorozatot néztem, sőt, írás közben sci-fi sorozatok zenéjét szeretem hallgatni. A Csillagászati lexikon is az asztalomra költözött. De azért mégsem az űrkutatás az, amivel a legtöbbet foglalkozom. A legtöbb időt a Tatamanán, a szivárványszín gyűrűs bolygón töltjük, ahol a szereplők már nem csak felületes benyomásokat szereznek a természet működéséről, hanem megtapasztalják a veszélyeit, legyenek azok ismeretlen geológiai képződmények, vagy éppen betegség. Árnyaltabb képet kapnak az égitest ökológiájáról, és bebizonyosodik, hogy a természet erőihez képest milyen kicsi az ember. A természetszeretettől sosem tudok elszakadni, főleg akkor nem, ha az űrben kalandozunk.

– A Csillagközi kikötők tavalyi, első kötetében a főszereplők általános iskolások: a nyolcadikos Miló, az ötödikes Alex és Palka, valamint a hetedikes árvalány, Delfin. Közülük Alex és Miló sportos, jó kiállású testvérek, Palka egy végtelenül érzékeny kislány, a furcsán öltöző, introvertált, nevelőintézetben élő Delfin becenévre hallgató Éva pedig technikai zseni. Csilliárdos támogatójuk segítségével új, ismeretlen világokba űrhajóznak, eljutnak Ündürixire, szembeszállnak az óriásrobotokkal és többszörösen megmentik a világot. A Csillagközi kikötők most megjelent 2. kötetében szintén ők a főszereplőid csak kicsit idősebben.

– Az első kötetben végig csak a gyerekek kalandoztak. Ők irányították az űrhajót, sőt, amikor az űrben megismerkedtek az Ündürixin élő, idős emberekkel, akkor is egyenrangú szereplők maradtak. A kötet végére csapattá kovácsolódtak, felelős döntéseket hoztak.

Iskolába kell járniuk, és újra gyerekként kezelik őket, miközben nekik nagyon is határozott véleményük van arról, hogyan kéne továbbmenni. Tehát itt nem csak a gyerekeknek kell összefogni és csapatként működni, hanem a felnőtteket is meg kell győzni, hogy helyük van a döntéshozók között. Márpedig a felnőttekkel sokkal nehezebb, mint bármilyen űrlénnyel.

– A kiskamaszok ebből a könyvből is ráismerhetnek magukra: a barátságról, felelősségről és persze a világ megmentéséről szólnak a történetek, új barátokra lelnek és segítik a régieket. Tudatos gyerekekből tudatos felnőttekké válnak.

– Ismerős helyzetben, négyesben már az első kötetben nagyon ügyesen megtanultak összedolgozni, de minden borul, ha az alaphelyzet más. A megszokott négyes szétszakad, Delfin, Miló és Palka külön úton jár, a Tatamanán kalandozik. Alexnek sokkal földhözragadtabb dolgokkal kell foglalkozni: hogyan tudnak úgy települést építeni maguknak, hogy azzal ne zsigereljék ki a környezetüket. Alex egy idegesítő, új sráccal, Fetyával kénytelen együttműködni, aki nagyon gyanúsan és ellenszenvesen viselkedik a négyessel, bár valószínűleg ők sem könnyítik meg Fetya helyzetét.

– Mindkét űrkötet olyan témát feszeget, ami sokat foglalkoztatja nemcsak a fikcióval dolgozó írókat, hanem a tényekkel dolgozó tudósokat is: a küldetések célja, hogy egy élhető, zöld bolygót találjanak, ami megmentheti a jelenlegi világunkat, ugyanis a Föld tartalékai kimerülőben vannak. Intelligens növényi életformákkal találkoznak, akik növényekből építenek mohaóriásokat (tulajdonképpen robotokat), egy komplex növényi világot mozgó fákkal és ehető kövekkel, amelynek a fák, virágok és a barátságos, gondolatátvitellel beszélgető csodazöldek mind a részei. Az ökoszemlélet rendkívül fontos a jövendő nemzedékek számára.

– Igen, az ökológiai szemlélet fontos, és számomra is az. Ám praktikusan itt nem csak erről van szó. Ha elképzelem, hogy megérkezek egy idegen bolygóra, amelyen élet van, nem nagyon tudom elképzelni, hogy más szemlélettel közelítsek hozzá, mint az élővilág felől.

Ha pedig rá tudunk csodálkozni egy idegen bolygó élővilágára, még akkor is, ha fiktív, akkor talán a saját bolygónk csodáira is rányílik a szemünk.

– A Csillagközi kikötők 2. kötetét átszövi egy rejtelmes lény/szörny, a Keltürgüli legendája, akiről sokáig nem lehet tudni, hogy barát vagy ellenség.  Ellene fognak össze a barátok, hogy megmentsék a Tatamana 56-104 elnevezésű bolygót.

– Ennek a lénynek az ihletője egy valós, földi lény, a Deepstaria enigmatica volt az ihletője. Ez egy nagyon ritka, mélytengeri medúzafaj. Amikor kérdezted, milyen tudományos forrásokat használtam a regény megírásakor, nem jutott eszembe, pedig órákat töltöttem azzal, hogy képeket néztem erről az állatról. Szinte szuggeráltak a videók, teljesen hihetetlen, hogy ilyen létezik.

– Vicces és kreatív neveket találtál a bolygóknak és a bennük élő lényeknek: Ündürixi, Tatamana, Keltürgüli, a gömb formákat imádó csodalilák, gumimák, lapuvonatok, buboronház, és még sorolhatnám. Egyszerre szórakoztató és tudományos, vicces és elgondolkodtató. Spontán ismeretterjesztés történetekbe ágyazva. Gondolom, te is jól szórakoztál írás közben.

– Amikor a Csillagközi kikötők sorozat részeit írom, akkor elő kell kotornom magamban a gyereket, és úgy játszanom, ahogy gyerekkoromban tettem. Ez sokkal nehezebb, mint régen. Az embert megkötik a napi gondok, az írói logikáról nem is beszélve. Ám amikor azt érzem, hogy igen, ez most egy olyan kaland lett, ami a testvéreimnek is tetszett volna, az nagyon jó érzés. Ezekkel a könyvekkel sokat turnézom könyvtárakban, és azt veszem észre, hogy az űrkalandba azonnal be lehet vonni a gyerekeket, rengeteg ötletük van, és ők is, én is azt szeretnénk, ha nem érne véget a foglalkozás, játszanánk még sokáig együtt.

– Tavaly májusban beszélgettünk már egyszer a lovas regényed kapcsán (Boszorkány a lovardában), akkor 18 önálló kötetnél tartottál. Mi született azóta, és mik a további tervek?

– Most ért véget az Ünnepi Könyvhét, amikor rengeteg pályatárssal találkozom. Eszembe jutott, hogy az első könyvem megjelenésekor mennyi tervem volt, nem is tudtam, melyikbe fogjak. Csapongtam egyik világtól a másikig, akár gyerekként a szerepjátékok kalandjaiban. Most már előre be van osztva akár évekre, mik lesznek a következő kötetek. Lenne még millió ötletem, amibe azonnal belefognék, de közben ott vannak a felkérések.

Készülőben van egy mesekönyv a Pagony Kiadónál egy kéklábú lovacskáról, most dolgozik rajta az illusztrátor. A többi még alakuló ötlet vagy kötet. Nagy vállalás a Kukucs! című projekt az Író Cimborákkal, Hardi Richard szemorvos kongói misszióját járjuk körül Hajdú D. András fotói alapján, mostanában kezdtük el publikálni a szövegeket az Író Cimborák blogon. Ez nagyon inspiráló és felemelő műhelymunka. Az írói életem éppolyan fordulatos és izgalmas, mint Milóék kalandjai az űrben.

Szénási Zsófia
Fotó: Takács Eszter

Majoros Nóra: Csillagközi kikötők – Hazatérés
Móra Kiadó, 248 oldal, 3999 Ft

A Csillagközi kikötők – Hazatérés

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva