Mind-mind nagyon is emberiek

Alberto Moravia neve valószínűleg nem ismeretlen az olvasók előtt, hiszen a XX. század egyik kiemelkedő olasz írójáról van szó, az egzisztencializmus és az elidegenedés szakértő ábrázolójáról, akinek könyveit nemcsak számos nyelvre lefordították, de néhányat meg is filmesítettek olyan rendezők, mint Bertolucci (A megalkuvó, 1970) és Jean-Luc Godard (A megvetés, 1963).

Az Őskori történetekkel az életmű egy rendhagyó darabját vehetjük kezünkbe. A mesék eredetileg 1982-ben jelentek meg, illusztrálva, gyerekeknek szánva, azonban a kötetet olvasva mindenképp felmerül, hogy tényleg ők-e az igazi célközönség. A szövegeket most Flaminia Siciliano illusztrációival kiegészítve vehetjük kezünkbe, amelyek kedves abszurditása jól illik ahhoz a kicsit élcelődő elfogadáshoz, ami Moravia történeteiből árad.

Ha azt mondom állatmese, akkor valaki garantáltan elkiáltja a fabulák ük- meg dédapjának, Aiszóposznak és La Fontaine-nek a nevét. Moravia állatmeséi azonban egészen a dolgok kezdetéig, azaz a világ teremtéséig mennek vissza, szereplői nemcsak állatok, hanem az első emberpár, maga a teremtő és az anyatermészet is. A történetek helyét még csak-csak be tudjuk határolni, fogjuk rá, hogy a Földön játszódnak, de a cselekmények időben való elhelyezése problémásabb: a teremtés kezdetétől valamiféle mondvacsinált őskorig terjed, amikor még minden nagyobb, másabb, alakulófélben lévőbb volt. Amikor még arra is volt esély, hogy ez elefánt piros virágokkal telefestett bőrt kapjon. Persze Moravia történetei nem tudományos munkák, hanem irodalmi alkotások, ezért nem kötelességük megfelelni semmiféle logikának, ami szerencse, mert nem is mindig teszik, csak úgy röpködnek a millió évek, amíg az Anya Ter Mészet szorgosan szörnyeket álmodik.

Ez azonban nem állítja meg a szövegeket abban, hogy az állatokon keresztül görbe tükröt mutassanak nekünk, embereknek. Nem árulok el nagy zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy szereplőink – legyen szó a szegény Ping Vinről, aki alól elfogy a jégtábla, miközben éppen a jég tartósságáról írja lefegyverző munkáját, az önmagát kereső Zsi Ráfról, a halakat csellel a szájába csábítani vágyó Krokod Ilusról, a beteljesületlen szerelemre kárhoztatott Sü Gérről és Vad Disznóról vagy a gondolkodni vágyó Roz Márról – mind-mind nagyon is emberiek. Vágyaik, problémáik, nehézségeik és felemás megoldásaik remekül megfestik emberi valóságunkat. Keresik a helyüket, az élet értelmét, hibáznak és elbuknak, néha egyenesen az egész Földet tönkreteszik. Küzdelmük, elhibázott megküzdési stratégiáik fájóan ismerősek lehetnek, még akkor is, ha olyan helyzetekbe keverednek, mintha Moravia maga is hosszasan fejjel-lefelé lógott volna, hogy tótágast álljanak benne a gondolatok, csakúgy, mint Bőr Egérben.

Ahogy a nevekből is látszik Moravia játszik a helyesírással, mókázik szereplői nevével, ami kezdetben szórakoztató, de hosszabb távon némiképp modorossá válik, megterhelve a tanulságos, de mindenütt teljesen kiszámíthatatlan történeteket. Ez a cinikus humor és véletlenszerűség szintén szórakoztató, de mértékkel érdemes belőle fogyasztani, hogy se mi, se a történetek ne fáradjanak el, ne telítsen el minket a forma, mert végső soron ebben a kötetben huszonnégy állatmese szól vágyakról, identitáskeresésről és valahová tartozásról. „Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Mi a küldetésünk? Mi végre születtünk? Hová tartunk?” – teszi fel a kérdést Roz Már, de a választ, Moravia hőseihez hasonlóan, már magunknak kell megkeresnünk.

Alberto Moravia: Őskori történetek
Fordította: Magyarósi Gizella
Európa Könyvkiadó, 280 oldal, 4999 Ft