Kiforgatott téli idill

Valaha a télről még szikrázó fehérség jutott eszünkbe – ahogy az alacsony téli napsugarak hideg derengésbe vonják a frissen hullott havat, ahogy a befagyott vizeken márványos mintát rajzol a jég. Nincs ez másképp Ali Smith szereplőivel sem, a természetíró Art szinte megváltóként várja a havat, de ugyanaz jut számára osztályrészül, amilyen télre a könyvborító alapján asszociálnánk: szürke, lucskos, pocsolyás.

Ebben a télben merítkezik meg Ali Smith, az évszak-kvartett második kötetében, a Télben. A regény nem az Ősz folytatása, legalábbis a szó klasszikus értelmében semmiképpen: új szereplők, új helyszínek és új történetek jelennek meg a lapokon. Mégis akadnak tematikailag hasonló elemek. Az Ősz elején az idős Daniel egy tiszta, gyermekkori állapotról álmodik, a Télben pedig az idősödő üzletasszony, Sophia tölti egy lebegő gyermekfej társaságában egyhangú napjait. Daniel egy nem szokványos művésznő, Pauline Boty festményeit gyűjti, Sophia egy nem szokványos művésznő, Barbara Hepworth szobrait gyűjti. És természetesen, mint az előző kötetet, ezt is át- és átszővi az aktuálpolitika.

A tél másik megkerülhetetlen konnotációja a vendégség, a család, a karácsony. Nem meglepő tehát, hogy a Tél szereplői is egy karácsonyi összejövetelre gyűlnek végül össze egy hatalmas cornwalli birtokon. A klasszikus sémák azonban a fejük tetejére állnak. Sophia, a család női feje nemhogy nem készül habos-babos süteményekkel és illatozó kacsasülttel, hanem egyenesen nem is vágyik sem ételre, sem társaságra. Talán még fiára, az örökké álmodozó Arthurra sem, aki szégyelli anyja előtt, hogy véget ért barátnőjével való kapcsolata, ezért pénzt ajánl fel egy lánynak, akivel egy buszmegállóban találkozott, hogy utazzon el vele az anyjához, és játssza el a barátnője szerepét. Ez egyébként a legérdekesebb dolog, amit Art, sokatmondó beceneve ellenére, valaha is tett vagy tenni fog. És Sophia pláne nem kíváncsi nővérére, a mindig a rendszer ellen ágáló Iris-ra, aki összetörte családjuk szívét azzal, hogy elment otthonról, és minden cselekedete egy politikai állásfoglalás. Mégis, Iris lesz az, aki étellel teli csomagtartóval jelenik meg a háznál, karácsonyi ebédet főz, és egy virágzó cserepes magnóliafából karácsonyfát varázsol – egyszóval ő teremti meg a bensőséges, meghitt hangulatot.

Lux, a buszmegállóban összeszedett lány alakja pedig éles ellentétben áll külsejével, „tud róla, hogy tele van lyukakkal az arca?”, kérdezi Sophia, mikor először találkoznak, Lux ugyanis tapintatosan kiszedegette összes piercingjét, mielőtt megjelent volna a vidéki házban. A hátizsáknyi tulajdonnal rendelkező és gyakran raktárakban alvó lány mégis egyfajta segítő angyalként funkcionál a történetben: ő ért egyedül szót Sophiával és veszi rá, hogy végre egyen, ő biztatja Irist, hogy meséljen történeteket tiltakozásairól, és ő a katalizátora Art politikai ráébredésének, illetve annak, hogy bizonyos dolgokat elkezdjen tisztán látni saját életével kapcsolatban.

A Tél, ahogy Ali Smith-től már megszokhattuk, nem egy szokványos regény. Nincs egyértelműen kijelölhető eleje vagy vége, nincsen egy pontról pontra követhető történetív. Akadnak viszont lebegő gyermekfejek és valószínűtlenül szép történetek szerelemről, régi mesék új változatai, egy ebédlőasztal fölött lebegő szikladarab, egy turistabusz madárlesőkkel, de mindenekelőtt a meglehetősen sötét tematika ellenére is meglepő könnyedség és humor – amit talán minden családi összejövetel leírásának elengedhetetlen kelléke. És hogy hogyan kapcsolódik mindehhez még Shakespeare darabja, a Cymbeline is? Ezt a felfedezést már az olvasóra bízom.

Bráder Edina

Ali Smith: Tél
Magvető Kiadó, 352 oldal, 4499 Ft