Hármaskönyv avagy Hármas könyv? Esetleg három könyv?

Nos, ezt a komoly dilemmát kell a recenzensnek valahogy feloldania.

A három számnév biztos, hiszen három kisregény került egybefűzésre Ballai László legújabb történelmi tárgyú kötetében. Hogy miből adódik a három? Három jellem – Werbőczi, Dózsa és Fráter György – György barát – van terítéken. Vajon indokolt-e vagy netán erőltetett ez a hármas kezelés? Nos, ezt is meglátjuk hamarosan! Az lesz a legjobb, ha a dolgokat sorjában vesszük. És ebben az alcím szerencsére valamelyest segítséget is nyújt: „Három jellem a XVI. századból.” Tekintsük át akkor Ballai prezentációjában a jellemeket. Vajon lesznek-e halvány vagy erőteljes áthallások a mai magyar valósággal kapcsolatban?

A kötetben Werbőczi a saját hangján szólal meg. „De honnan jön Werbőczi? És ez nem jogi kérdés. „Hát én a magyar vidékről jövök, Verbőcről. Kis falunkon a hasonló nevű patak folyik keresztül, fűzfaligetes partjain meg-megáll az ember, hallgatja a lombsuhogást, a vízcsobogást, azután beleveti horgát a habzó kövek közé, van, aki lándzsával halászik, így apám. Hagyd a fenébe a piszmogást, a magyar ember oda vág, ahová kell…” Beszámol az előmeneteléről, a felemelkedéséről, a nádorrá válásáról és az ehhez szükséges kapcsolatairól. Ugyan nem tiszte a recenzensnek, hogy a teljes szakmai pályát ismertesse, de azért lássuk tisztán, hogy Werbőczit maga II. Ulászló kérte fel a magyar törvénytevési gyakorlat írásba foglalására. Persze csak azután, hogy az eredetileg megbízott Liszkai ügyvéd kibújt a fáradságosnak tűnő feladat alól. Azért maga Werbőczi sem rokkant bele a munkába – amely a nevét később híressé, vagy inkább hírhedtté tette –, hiszen egy már az északi vármegyékben használatban lévő német jogi kézikönyvet kompilált, amelyet azonban a köznemesség jogainak a védelmébe–megteremtésébe fordított át. A Tripartitum, – a Hármaskönyv – szerint: „Szigorú, jó törvények kellenek ennek az országnak … amelyek a parasztot megfékezik …”

A köznemesség sérelmei a főnemesekkel szemben fogalmazódnak meg, miközben egy teljes társadalmi osztály – a lakosság több mint kilencven százalékát kitevő parasztság – kizáródik a nemzetből. Ezzel szemben „…örök időkre joggá kovácsolod a köznemesség nemzethez és honhoz jussát,” így méltatta Szobi Mihály, a köznemesi párt vezére Werbőczi teljesítményét, aki a parasztokban, nem pedig az oszmán terjeszkedésben látta a hazát fenyegető veszélyt. Nem igazán tehetek róla, de a mai viszonyainkra vetítve, erről nekem az a felfogás jut az eszembe, hogy aki nem a NER tagja, az nem a magyar nemzet része. Tegyük fel tehát a jogos kérdést, vajon Werbőczi – aki elégedetten taglalja, hogy mások rovására milyen bőséges anyagi javakra tett szert pályafutása során – jellemes embernek tekinthető-e? Olyannak, aki nem a saját egyéni hasznát, hanem a köz javát kívánta-e szolgálni? Olyannak, aki nem volt könnyen befolyásolható, hanem a saját elvei szerint cselekedett? A választ az olvasókra bízom.

És vajon jellemesnek nevezhető-e Dózsa György, aki a kötetben nem a saját hangján, hanem Márton, a fegyverhordózója narrációja által szólal meg? Ballai természetesen él a szembeállítás lehetőségével. Dózsa mint keresztesvezér lép fel, akinek maga Bakócz érsek adja át a keresztet, majd, amikor lefújják a keresztesháborút, meghallja a táborában gyülekezők – nem utolsó sorban a toborzást végző ferences barátok evangéliumi egyenlőséget sürgető – hangjait: „számtalan kisnemes él hasonló nyomorban, mint a parasztok, hiába nem fizet adót, ugyanúgy szorongatják, elkerítik a földjét, azután perelhet, a nagyurak javára a werbőcziistvánok ítélnek, akik egyszersmind az ügyvédeik is, Lőrinc pap most már fel-felemelte a kezét, mint a szószéken, az áldott nép közül egyre többen követelik, hogy a sereg a pogányok helyett forduljon a minden hitetlennél rosszabb nemesurak ellen.” Dózsa tehát az elnyomott parasztság nevében lép fel, mindhalálig tartva magát a vállalásához. Így válik a nép fejedelmévé, nem pedig az urak alattvalójává! De honnan hová vezet Dózsa útja? (Hiszen ez az írás címe!) Ő a hazáért küzd, nem úgy, mint a nemesek, akik csak bizonyos jogokat szeretnek megszerezni. Felismeri, hogy a nagyurak valójában nem szolgálják a nemzetet. Dózsa népe a sokáig tűrt szenvedésből végül eljut a cselekvéshez. Ballai következtetése logikus: „Van Dózsa útja”, amely az elvi alapon hozott áldozat példájaként szolgálhat a következő nemzedékeknek – fellépést sürgetve a mindenkori zsarnokokkal szemben.

A hármas kötet harmadik kisregényét – Bíborosgyilkosság – Ballai két részre osztotta. Az elsőben azt taglalja, miként vált egyes körök számára politikailag szükségessé Fráter György meggyilkolása. Végigköveti, hogyan csorbul az igazságszolgáltatás menete – noha a vizsgálatot egyenesen a pápa rendelte el –, milyen gyalázatos vádakkal – felségárulással – illették a meggyilkoltat. „Miután sürgős üzenet indult a gyilkosoknak, Pallavicini tábormesternek és Castaldónak, Erdély katonai helytartójának, miszerint Ferdinánd megérti, micsoda hűséggel, buzgalommal, sőt tüzes lélekkel viseltettek a szolgálatában, és további helytállást kért tőlük a posztjukon, több napon át ülésezett a titkos tanács, és sercegtek a pultokon a tollak – a titkár minden fogalmazási részletre kiterjedő figyelme mellett – míg végül elkészült a Fráter György váradi püspök, »újabban a szent római egyház főtisztelendő kardinálisa« elleni terjedelmes vádirat.” A gyilkosokat és a tettükre felhatalmazást adó I. Ferdinánd magyar királyt az ügyes ügyvédek machinációinak köszönhetően végül felmentették.

A második részben a történteket a meggyilkolt szemszögéből láthatja az olvasó: „A credónak tettekben, nem szavakban kell végződnie! De hol vannak a tettek, amelyeket Ferdinánd immár sokadszor megerősített? Hol a tolla? Megint írni, megint sürgetni! A szultáni főerők ellen kevés lesz az erdélyi hadfelkelés, csak farkaskaszára kerülnének a három nemzet vitézei. »Felségedhez én teljes bizalommal fordultam abban a kérdésben, hogy Erdélyt, mint Magyarország elválaszthatatlan részét a koronája alatt egyesítsük, és nem egyszer hangsúlyoztam a török veszedelem elhárítására teendő lépések fontosságát – és sürgősségét – írta Ferdinándnak Fráter György – De mintha megbízottai [...] nem értesültek volna erről.«”  Világossá válik, hogy György barátnak Szulejmán szultán félelmetes haderejét is fel kellett tartóztatnia a Habsburg hadak beérkeztéig, amit pusztán ígérgetett a magyarok német királya, akinek az erejéből végül csak egy politikai gyilkosságra futotta. Áldozatának, a korszak legnagyobb reálpolitikusának – az önálló erdélyi állam felépítőjének – pályafutása azt példázza, hogy a magyarság sorsáról nem lehet feketén–fehéren, és pláne nem kalandorpolitizálással dönteni, csak a legnagyobb körültekintéssel és felelősséggel.

A három írásból álló kötetet a szerző ügyesen fűzte egybe. Az olvasókat rendkívül alapos történelmi ismertetekkel gazdagítja, és alapos eligazítást nyújt a fokozódó oszmán veszély fenyegette Magyarország XVI. századi belső állapotairól. Egység és széthúzás? Belviszály vagy nemzeti egység? Egyéni vagy közérdek? A mai magyar politikai viszonyokban járatosak számos áthallást is felfedezhetnek a 400 évvel ezelőtti viszonyokban.

És döntsük el végre a recenzió elején feltett kérdést is: egymással szoros köszönőviszonyban álló hármas könyvet ajánlunk az olvasók figyelmébe, amelyben az egyes írások – a jellemek szembeállításával – mintegy felelnek egymásnak. A választékos nyelvezeten íródott kötethez a lábjegyzetek hasznos segítséget nyújtanak. Ezek mellé – a számtalan történelmi szereplő okán – néhány rövid életrajzot is szívesen fogadtam volna.

Deák András Miklós

Ballai László: Hármas könyv
Hungarovox Kiadó, 312 oldal, 4400 Ft