Az anya is ember

Elena Ferrante népszerűségéhez nem fér kétség, se világszinten, se hazánkban. Kilétét azonban annál inkább homály fedi, az írónő féltve őrzi magánéletét, a Ferrante is csak álnév. Az igazi áttörést a Nápolyi regények tetralógia hozta el számára, aminek az első három részéből TV sorozat is készült.  Az elveszett lány Ferrante egyik korai regénye, olaszul 2006-ban jelent meg, ami tavaly szintén filmes adaptációt kapott. Ennek apropóján itthon új köntösben is megjelent, a sorozattal passzoló borítóval és címmel, (korábban Nő a sötétben címmel adták ki).

Ferrantét gyakran dicsérik azért, mert regényei sajátosan női nézőpontot alkalmaznak. Nincs ez másként Az elveszett lány esetében sem, aminek a fókuszában az anyaság megélése áll, de messze nem a szokásos, romanticizált narratívába csomagolva. A 40-es évei végén járó egyetemi professzor, Leda, gyerekei már kirepültek, ő visszatalált karrierjéhez, kivirulva érzi magát, és a regény elején épp belekezd másfél hónapos tengerparti vakációjába. A strandon azonban egy lármás család lesz a napágyszomszédja, ahol a szeme megakad egy fiatal anyán és kislányán. Innen indulunk, hogy lassan, melankolikusan csordogálva merüljünk alá Leda lelkében.

Az anya és a kislány látványa, a velük való interakció fokozatosan hozza vissza Leda emlékeit azokról az időkről, amikor még az ő lányai is picik voltak. Ma már talán őszintébb a közbeszéd a szülőségről, az anyaságról, de még mindig hajlamosak vagyunk idealizálni ezt a szerepet. Ferrante regénye éppen azért üdítő (amennyiben lehet ilyet mondani egy ennyire borongós szövegre), mert felvállalja az anyaság körüli nehéz, szorongató érzelmeket is, és kimondja, hogy Leda nem volt boldog a kislányai mellett. A végletekig kimerülten, sarokba szorítva érezte magát, aki lassan már levegőt sem kap a két gyerek mellett. A személyisége szép lassan felszámolódott, és nem volt már többé Leda, csak anya.

Ferrante nem áll meg ott, hogy megmutassa ezeket a negatív érzelmeket és küzdelmeket, hanem rávilágít arra is, hogy milyen mélyen gyökerező, hosszú távú hatásai vannak mindennek. Leda húsz évvel később is rágódik a múlton, a jogosságán annak, hogy nem tudott csak anya lenni, hogy szerette volna saját magát is megtartani. A szülőknek, de mindenekelőtt az anyáknak, nemcsak a gyerek jelentette óriási felelősséggel kell szembenézniük, hanem azzal a millió és egy társadalmi elvárással is, amit velük szemben támasztanak, és amiket tudat alatt internalizálnak, ezért már azt is nehéz elkülöníteniük, hogy mit várnak ők maguktól, és mi az, amit csak külső nyomásra tesznek. És ha nem illenek a tökéletes szülő képébe, legyen az a valóságtól bármennyire is elrugaszkodott, akkor nagyon sokáig cipelik magukkal ezt a terhet.

Ferrante regénye kellemes ütemben halad előre, néhol megfeszül, néha kienged. Ritmusa, merengően melankolikus hangulata, a mélyben lappangó feszültség, és a kérdés, amit körüljár, hogy tematizálja az anyák fáradtságát és kiégését, ellensúlyozza apró hibáit, mint a cselekmény esetlegessége és egy-egy mozzanatának levegőben lógása. Szép, de egyáltalán nem könnyed olvasmány Az elveszett lány, ami meghozza az ember kedvét a többi Ferrante kötethez is.

Vincze Dóra

Elena Ferrante: Az elveszett lány
Park Könyvkiadó, 192 oldal, 3499 Ft