Távoli helyeken töltött nyarak, első szerelmek, három ujj, sziklafalról lezuhant tehén, egy törött térd, egy lerobbant autó, az elmenés és a hazaérkezés is mind ott van Iréne Solà második magyarul megjelent regényében, a Gátakban.

Azt mondják, hogy az egyik baj az öregedéssel, hogy egy idő után már mindent láttunk, nincs számunkra igazán újdonság. Minden, amivel találkozunk, az egy korábbi élmény visszhangja lesz csupán, oda az új tapasztalat és a friss felfedezés öröme. A „nincs új a nap alatt” igazságtartalmának eldöntését a kedves olvasóra bízom, azonban az tény és való, hogy ha sokat olvasunk, akkor felfedezhetünk hasonlatosságokat a művek között, és az éppen olvasott szöveg előhívhat egy másik regényt vagy egy másik szerzőt a fejünkben. Ez azonban cseppet sem probléma, mert a hasonlóság sohasem egyezés, és a rokonság felfedezése egy kellemes, otthonos szobává változtathatja az irodalom csarnokait.

A Gátakat olvasva a kísérletező Irene Solával találkozhatunk, és kicsit egy Jón Kalman Stefánsson regényben érezhetjük magunkat, csak itt Izland zuzmó fedte lankáit a Pireneusok hegyei helyettesítik. Ada három év londoni tartózkodás után visszaköltözik a falujába, és elhatározza, hogy könyvet ír az ott élők életéről. Párhuzamosan olvashatjuk Ada aktuális történetét és elbeszéléseit a falu lakóiról, akik a kerettörténetben még reflektálnak is a megszületett művekre. Ki felháborodik, ki örül neki, van, aki még ötleteket is próbál neki adni, hogy mit írhatna még meg. Az elbeszélések nélkülözik a kronológiai sorrendet, lazán kapcsolódnak csak egymáshoz, térben és időben, valamint a családok között is ugrálunk, így az olvasónak igencsak figyelnie kell, ha nem akar elveszni a Pireneusok között. A posztmodern „szöveg a szövegben” játék mellett a műfajok keverésével is operál Solà. A hagyományos novellák közé népmesék és mítoszok újramesélése, dal- és versbetétek, sőt egy horrorba (vagy annak paródiájába hajló) történet is befért. Valamint a második (itthon először) megjelent kötetéből, Az éneklek és táncot jár a hegyből (2022) már ismerős lehet, hogy Solà előszeretettel alkalmaz szokatlan szemszögeket történetei elbeszéléséhez. Ott medvék, őzek, kutyák, halottak, gombák, sőt viharfelhők perspektíváját is felhasználja, a Gátakban még eggyel visszafogottabb ez a kísérlet, csupán egy tehén bőrébe bújhatunk.

A mozaikos családtörténetek, az idő- és térbeli kalandozás, az igazán lírai nyelvezet, és egy más módon, de ugyancsak elszigetelt világba való belépés, ahol még él valamennyi mágia, mind-mind a fentebb említett Stefánssont juttathatják az eszünkbe. „Ez Ada, aki azt figyeli, hogyan gyűlnek fel, aztán akadnak el benne a szavak az agya és a szája között húzódó szakadék partján. Elgyávulnak, amint át kellene menniük azon a nagyon vékony kötélhídon. Keselyűk ezek az átkozott szavak, odagyűlnek, és csak köröznek afölött, amit mondani szeretnél, hogy aztán mégse mondják ki.”

A Gátak még érezhetően szárnypróbálgató kötet, amelyben Irene Solà kísérletezik, és kissé csapong, ennek ellenére a szöveg stílusa egységes, szépen összefogják az „ez itt…” kezdetű mondatok, amelyeket részletes leírások követnek. „Ezek itt a bosszúságok. Olyanok, mint a menta- és édesgyökérízű cukorkák. Kellemetlen ízűek. Fehéren csillogó, kerek, keserű, kemény cukorkák, amiktől megráncosodik és megvastagodik a nyelved, s a torkodban savanyú íz marad.” Ezt a fajta szerkezeti ismétlődést néhányan idegesítőnek találhatják, engem azonban elringatott az általuk létrejövő ritmus és a plasztikus leírásoknak köszönhetően erős atmoszféra jött létre, amelyek ráadásul több érzékszervet is játékba tudtak hozni. Azonban nem tagadhatjuk le, hogy a mozaikossága miatt több odafigyelést igényel a mű, ha nem akarunk elveszni a falu életének hálójában. Emiatt az Irene Solával ismerkedőknek koncentráltabb élményt adhat a korábbi kötet, de a Gátak is kellemes utazásra hív, ha a téli szürkeséget egy katalán nyárra cserélnénk.

Vincze Dóra

Irene Solà: Gátak
Fordította: Nemes Krisztina
Magvető Kiadó, 240 oldal, 3999 Ft