Jón Kalman Stefánsson neve biztosan nem ismeretlen a hazai olvasók számára, hiszen a Halaknak nincs lábuk 2018-as debütálása óta sorra jelennek meg itthon a könyvei (Menny és pokol trilógia 2019, A mindenséghez mérhető 2020, Ásta 2021).Ráadásul októberben még a Margó fesztiválon is találkozhattunk az izlandi íróval. Stefánsson szereti az izlandi vidékre röpíteni olvasóját, és különböző korokban rátekinteni a szigetre és annak lakosaira. Nincs ez másképp a most megjelent Nyári fény, aztán leszáll az éj című kötetben sem.

A ’80-as évek derekán járunk, egy apró faluban, aminek egyetlen különlegessége, hogy se temetője, se temploma, se papja. Lassan csordogál itt az élet, szinte már elviselhetetlenül lassan, hiszen a hosszú nyári nappalok és a végtelen téli éjszakák váltakozásában első látásra kevés izgalom akad. Főleg egy olyan faluban, ahol „egy telefonhívás is esemény, egy idegen autó akkora szám, hogy mindannyian az ablakba rohanunk egy távcsővel”.

A látszólag eseménytelen falusi élet azonban számtalan történetet, érzelmet, drámát és furcsaságot rejt a felszín alatt. A Kötöttárugyár sikeres igazgatója hirtelen hátat fordít világi életének, és csillagászati könyveket kezd el olvasni latinul. A Lerakatban furcsa jelenségek szemtanúi leszünk. Szerelmek szövődnek, házaspárok csalják meg egymást, van, aki elköltözik, valaki pedig visszatér. Mindezen eseményeket pedig néhol kicsit megbízhatatlannak tetsző, többes szám első személyű narrátor hangján, vagy hangjain, halljuk. Ez a többes számú narráció szokatlan, de szerencsés választás, ami csak erősíti azt az érzést, hogy kis közösségben vagyunk. Mindenki ismer mindenkit, a pletykák hamar körbeérnek, és soha nem egyvalakivel állunk szemben, hanem az egész faluval.

Felismerhetően „stefánssoni” a szöveg: a lírai mondatokba hangzatos szentenciák ékelődnek – “Az ég lélegzetében minden elfér.” – hangzik az első igazán „stefánssonos” mondat, amelyeket önirónia és hétköznapi vulgaritás old fel. Kellemes egyensúlyban maradnak így a mondatok, a könyv nem válik pátoszossá vagy túl fennköltté, viszont átsejlik valami kiesen költői bölcsesség, amelyet a zord északi táj, a hosszú éjszakák és a magány desztillált.

“A tenger örök, írta valaki, ami sajnos ostobaság, minden változik, a nap meghal, a tengerek kiszáradnak, nagy emberek merülnek feledésbe, de az emberi élethez képest a tenger valóban örök.”

Nem újdonság Stefánsson könyveiben a magány. A fagypúpok között nehezen jön a beszéd, karaktereink nem mindig találják a megfelelő szavakat, vagy egyáltalán, magukat a szavakat. Az anekdoták során megannyi emberi sors jelenik meg. A regényt olvasva – ami tulajdonképpen a falu által összetartott, hol lazán, hol erősen kapcsolódó történetek sorozat – kirajzolódnak a ’80-as évek falusi mindennapjai, örömei és bánatai. Látjuk a sivárságot és egyhangúságot, de a boldog pillanatokat is. Egymásra találást, feloldódást, megérkezést ugyanúgy, mint elhagyatottságot, kudarcot és félelmet.

“Fjóla és Brandur a pult mögött ült, miközben Elísabet egészen a végéig elmesélte Matthíasnak Ásdís és Kjartan történetét, bár a történetek sosem zárulnak le, hanem jóval azután is folytatódnak, hogy mi pontot teszünk a végükre.”

Így van ez a Nyári fény esetében is. Látlelet, pillanatnyi képek gyűjteménye a kötet, hiába van pont egy-egy fejezet végén, csak ideiglenes nyugvópontok a befejezések. Mert az élet megy tovább, még egy isten háta mögötti apró faluban is, ahol se pap, se templom, se temető.

Vincze Dóra

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj
Typotex Kiadó, 244 oldal, 3500 Ft