Önarckép kézikönyv formájában

A portugál José Saramagót talán senkinek nem kell bemutatni: a Nobel-díjas író tollából olyan remekművek születtek, mint a Vakság vagy a Jézus evangéliuma. Születésének századik évfordulójára pedig életművének jelenlegi gondozója, a Helikon kiadó egy eddig magyarul még nem olvasható írását jelentette meg, Festészeti és szépírási kézikönyv címmel.

Különleges ez a kötet, és már a magyar kiadás borítója is megidézi azt a sajátos hangulatot, amely a szöveg sajátja – egyfajta megfoghatatlan furcsaságot. Olvasás közben végig érezzük a szavak mögött megbúvó különös hangulatot, valami zavarót, valami oda nem illőt, végig azt érezhetjük, hogy itt bizony valami nem stimmel, de nem tudunk rámutatni, mi lehet az. Ez azonban fenntartja a feszültséget a szövegben, és arra sarkall, hogy minél hamarabb a regény végére érjünk.

Ha ugyan nevezhetjük a szöveget regénynek, mert erőteljesen eltér a szokványos szerkezettől, egyszerre nevezhetnénk regénynek, esszének és gondolatkísérletnek is. Ennek ellenére hagyományos regényként kezdődik, egyértelmű cselekményvezetéssel: a története főhőse, H. középszerű portréfestő, az utolsók egyike ebben a szakmában, hiszen a társadalom elitje egyre kevésbé ragaszkodik ahhoz, hogy festett portréjuk lógjon a szalonban. H. tudja magáról, hogy nem különösebben tehetséges, ahogyan azt is, hogy megbízói éppen ezt a biztonságos középszerűséget várják el tőle – a portré ne legyen se túl elnagyolt, se túl valósághű, se túl idealizált. Azonban amikor a város egyik vezető személyiségének portréját festi (akinek neve S. kezdőbetűje feltételezhetően utalás a Salazar-diktatúrára), hirtelen meghasonlik eddigi önmagával. Rájön, hogy eddig vajmi keveset ért el élete során, valószínűleg rossz szakmát választott, szerelmi kapcsolatai pedig felszínesek. Titokban belekezd egy második portréba is, az „igaziba”, ahogy ő nevezi, melyre réteget visz fel réteg után, mígnem végül teljes feketeség borítja a vásznat.

És ahogy az ecsetvonások lassan eltakarják a férfi arcát, úgy száll H. egyre inkább alá saját magába, hogy jobban megismerje magát, és megtudja, ki is ő valójában. Mit szeret, kik a barátai, és ha nem festene, akkor mégis mihez kezdhetne? Úgy dönt, megpróbálja szavakkal megragadni a képeket, melyeket eddig csak ecsetével tudott megjeleníteni – tulajdonképpen ugyanúgy fest, csak szavakkal. Ezen a ponton hagyja el a kötet a hagyományos regényformát, a cselekmény ugyanis szinte teljesen háttérbe szorul, és csak a szöveg utolsó hányadában tér vissza; azonban jócskán olvashatunk esszészerűen végig vitt gondolatmeneteket az irodalom és a festészet kapcsolatáról; majd pedig, szövegként a szövegben magukat H. íráskísérleteit is olvashatjuk, melyekben megpróbálja utazásai és tájleírásai által megírni önéletrajzát.

A Festészeti és szépírási kézikönyv nem lesz mindenki kedvenc olvasmánya: nehezen adja magát, és idő kell ahhoz, hogy megszeressük. A köteten átívelő különös elbeszélői hang, mely egyszerre kegyetlenül kritikus másokkal és önmagával szemben is, kezdetben talán túlontúl is eltávolítja az olvasót attól, amit Saramago közölni szeretne; azonban ahogy forgatjuk a lapokat, egyre inkább meglátjuk a főhősünkben lapuló bizonytalanságot és szelídséget. És miközben H. egyre rója a sorokat, és az arcképek és önéletrajz mibenlétén elmélkedik, a falakon túl még a Salazar-diktatúra tombol – de már nem sokáig, a változás a levegőben van, és mire maga H. elér önismereti útja végére, addigra a rendszer is megbukik.

Sokrétű párhuzamok alkotják tehát a könyv magját: a festészet és irodalom mint önkifejezési forma, egy ország és egyetlen személy szinkronban történő öntudatra ébredése, a hamvába hulló és éppen elkezdődő kapcsolatok mind megjelennek a szövegben. A „kézikönyv” egy lassú, meditatív, felejthetetlen olvasmány a művészetről és az alkotás folyamatáról, melyet ugyan nem fog mindenki ugyanúgy élvezni – irodalmi kalandvágyóknak azonban kötelező.

Bráder Edina

José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyv
Fordította: Pál Ferenc
Helikon Kiadó, 300 oldal, 3999 Ft