A dél-uráli szülőfalu mint egy egész élet origója

Határozottan tetszik a cím! Hát még a derűt sugárzó, fiatalos, élénk színű borító és a kecses ceruzarajzok! De ne lazsáljunk, hanem gyorsan lássunk is neki a dolgok tisztázásának! A szerző számára az „itthon” Budapestet, az „otthon” pedig azt az Urál hegység alatti kis falut jelenti, azt a szinte idealizált környezetet, ahol a gyermekkorát töltötte. Sőt, az „itthon” érzete még a férje diplomáciai szolgálata alatt megjárt külföldi állomáshelyekre is vonatkozik, ahol természetesen nem azt élhette meg, hogy „otthon” van. Az indulás az Orenburg környéki dél-uráli faluból történt, ahol a két nővérével együtt nagy szeretetben nőhetett fel, majd a moszkvai Lomonoszov Egyetem bölcsészkara következett. Valentina imígyen vall a nosztalgiájáról: „Oroszországban hiányzik a magyar otthonom, Magyarországon pedig az orosz.”

A kötet ajánlása nagymértékben eligazítja az olvasót: a szerző azokról az emberekről mesél, akik nyomot hagytak a lelkében és szívében, de dokumentarista célzatról egyáltalán nem lesz szó. Az írások különböző időszakokban és élethelyzetekben keletkeztek. (Részben ez magyarázhatja a kissé egyenetlen színvonalat.) Az egyik fejezetből (Levélmánia) még abba is beavatást nyerünk, hogy eredetileg kézzel írt, majd a számítógépbe begépelt és egy külön mappában elmentett hosszú levelekről van szó. A szerző azért választotta ezt a megoldást, mert hiányzott számára az intimitás, a hosszabb levelek személyes hangvétele. A levelezés volt az, amelyen keresztül tartotta a lelki kapcsolatot az otthoniakkal és az életébe később belépett személyekkel.

Valentina nemcsak tanár lett, hanem kiváló tollú író is! (Oroszországban nagy sikert aratott Az én kis Buddhám című műve, amely a Down-szindrómával született fiáról szól. A kötetet először magyarul mutatták be még 2007-ben, majd 2009-ben, Szentpéterváron oroszul is. Lásd A rózsaszín könyv című írást.) Az írónő ügyesen fonja a szót, egyes szám első személyben szép, kerek történeteket mesél el, nem feledkezve el az odaillő orosz és világirodalmi utalásokról, nem hiába volt már a faluban is kiváló tanárnője. Gyors expozícióval indít, majd határozott ecsetvonásokkal jeleníti meg számunkra az adott történet egyik főszereplőjét. Hogyhogy az egyiket? Igen, mivel minden történetébe mesteri módon beágyaz egy azzal párhuzamos sztorit is egy másik főszereplővel (ezt a tördelés is pontosan jelzi), hogy aztán a végén tömören levonja a tanulságot. A párhuzamok értelmezésében pedig sokat sejtető alcímek segítik az esetleg botladozó olvasót.

Itt jegyezzük meg, hogy a szerző a hamis témafelvetéssel is szívesen él: csalafinta módon valamivel felkelti az olvasó kíváncsiságát, majd egyszerűen közli, hogy valójában nem is erről, hanem valami másról kíván szólni. A mesélés közben pedig el-elkalandozik, hogy aztán biztos kézzel vezesse vissza az olvasókat a sztori eredeti szálához. Néhány sorban számos szereplőt vonultat fel, egész életeket villant fel, és eközben nem titkolja a személyesen átélt veszteségeit sem, kezdve a már négyéves korában elvesztett nagypapájával. A kiindulópont tehát mindig és mindenkor a szülőfalu, az ott útravalóul kapott bölcsesség.

Valentina felidézi a helyi szokásokat is, a kellemes és derűs hétköznapokat, és hasonló, sőt helyenként komikus epizódokat állít melléjük a diplomáciai életből. Megjelenítődnek a falusi élet hétköznapi ételei (a nélkülözhetetlen főtt tojás) és tárgyai (a taliga), de a Tripoliban, Kuvait Cityben vagy éppen Lisszabonban, Asztanában tartott fogadásokon felszolgált furcsa étkek is. De nemcsak az étkezés vagy a ruházkodás nyújtja – a kitűnő megfigyelő – Valentina számára az evidens párhuzamokat! Ott van pl. a diplomaták laza, csupán könnyed csevegésnek tűnő, ám valójában célratörő információgyűjtése, amelyet a falujában kitűnően működő „zuhanyhíradóval” vet össze.

A szerző soraiból az élet szeretete sugárzik, az a kapcsolat, amelyet a falucskában az összetartó családok által nyújtott biztonság, az őszinte szeretet alapozott meg. Valentina nem kerüli, nem kerülheti el a szovjet időszakra jellemző egyes fogalmakat (KOMSZOMOL) jelenségeket (kuláktalanítás) sem. Azonban azt érzékelteti, hogy a szélesebb családja, a falubeliek az örök értékek szerint élték a veszteségekkel tűzdelt, egyáltalán nem könnyű, de összességében derűsen dolgos, a tétlenséget elviselni nem tudó hétköznapi életüket. A mozaikszerűen elszórt önéletrajzi elemekből könnyedén összerakhatjuk az írónő által megtett hosszú utat, amely örökké visszakanyarodik a maga origójához. Ahhoz, amelynek a későbbi életszakaszaiban – Adyval szólva – „…az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzá víg üzenete.” Engedtessék meg a recenzensnek, hogy a „víg” jelző mellé még a „relevánst” is odatűzze. Hiszen miközben a fiatal lány egyre messzebb és messzebb került az ismerős „otthontól,” az ott elraktározott emlékek felnőtt életében is mindig iránytűként siettek a segítségére.

És még valami: azt, hogy ennyi év után milyennek is látja Valentina a magyarokat, nos, ezt ehelyütt nem áruljuk el. Ezt a képet a kedves olvasó a kötetből tudhatja meg – lapozza csak fel bátran, meg lesz elégedve. Eközben arról is értesülhet, miképpen látja saját magát a még ma is igencsak tevékeny szerző.

A recenzens számára immár csak egy feladat maradt – valamilyen hiányosságra is kötelezően rá kell mutatnia. Ugyan szinte minden írást egy-egy ízléses ceruzarajz kísér, valahogy elmarad azonban annak a közlése, hogy vajon ki rajzolta őket? Lehetséges, hogy Valentina nemcsak jól ír, hanem kifejezetten szépen rajzol is?

Deák András Miklós

Laszlóczki Valentina: Itthon és otthon, avagy Se nem olasz, se nem rizling
L’Harmattan Kiadó, 252 oldal, 4990 Ft