Senkinek sem hiányoztak

Zsarnóth Attila neve vélhetően korántsem válik majd olyan ismertté, mint híres külföldi „kollégáié”, Maigret-é vagy Philip Marlowe-é, de nyomozóként éppoly karakteres, szilárd jellemű, megingathatatlan, akár a krimiirodalom fenti klasszikusai, akik egy kicsit talán Zsarnóth mintaképei. Hősünk az a fajta kisiklott magánéletű nyomozó, aki nem bízik senkiben, csak önmagában, eközben egyetlen szenvedély fűti: megalkuvás nélkül kutatja az igazságot. Vagyis a bűnügyi regények hagyományos „hardboiled” detektívje, aki ez esetben nem a bűnnel szemben cinikus, hanem a rendszerrel – csakhogy a rezsim ebben a regényben nagyon is megkerülhetetlen.

A magányos, kissé morózus, ám annál emberibb nyomozó karakterét a tavaly viszonylag fiatalon elhunyt Mátyás Győző alkotta meg, aki ugyan nem tartozott a jól ismert alkotók sorába, de íróként, újságíróként, szerkesztőként, filmesztétaként és egyetemi oktatóként is tevékenykedett, valamint 2010 és 2011 között Fulbright-ösztöndíjasként tanított az Egyesült Államokban. 1992-ben jelent meg Bilincstörők című elbeszéléskötete, majd hosszabb szünet után tért vissza újabb novellákkal. A Szökevények megjelenését sajnos már nem érhette meg. Pedig bárki felkaphatja a fejét erre a regényre, nemcsak a detektívtörténetek kedvelői: Mátyás Győző a szépirodalmi igényű krimiirodalom hagyományát folytatja benne, és nem is akárhogyan.

A Szökevények az 1970-es évek Magyarországán játszódik, s bár a helyszíneket a szerző nem nevezi néven, mégis tudjuk, mikor járunk a fővárosban vagy valamely vidéki településen. A korabeli hazai viszonyok olyan hitelesen kelnek életre, hogy aki az olvasók közül már érett fejjel élte meg ezt az időszakot, könnyen megborzonghat, vagy épp nosztalgikus hangulatba kerülhet – attól függően, mely élményei erősebbek. Mátyás Győző egyik érzületre sem „hajt”: a megteremtett atmoszféra mellbevágóan erős, a korrajz pontos, érzékletes és objektív. A zötyögős Ikarus busztól a kőpadlós cukrászdákon át az LGT- és Omega-koncertekig, a rendőri zaklatásokkal tarkított március 15-i ünnepségtől besúgókig és ügynökökig felvonul itt a hetvenes évek valamennyi „kelléke” és díszlete – szinte a bőrünkön érezzük a korszellemet.

Ebben a megfigyelésre, titkolózásra és árulásra építő korban a főhős rendőr sosem politizál vagy foglal állást közvetlenül; egyszerűen emberként viselkedik saját emberségéből fakadóan. Holott nagyon is érintett: édesapja 1956-ban tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben, s mivel a fiú árván maradt, az állam vette gondozásába. Egykori intézetisként a nyomozó eleve nagyobb empátiával fordul az állami gondozásban nevelkedő fiatalok felé, akiknek ebben a korszakban még semmi kiútjuk nincs: az utcára kerülve a fiúk jó része bűnöző lesz, a lányok prostituálódnak. Zsarnóthnak valaha a foci segített túlélni, ez a szilárd játékszabályokra épülő, tiszta küzdelem. Így edződik meg igazságérzete és fejlődnek ki rendkívül érzékeny „antennái” is, amelyek révén tévedhetetlenül megérzi a bajt, és rátapint a mások előtt rejtve maradó összefüggésekre.

E készségei segítenek számára felgöngyölíteni azt az ügyet is, amelyben intézetben nevelkedő tinédzserlányok tűnnek el nyomtalanul. Ezek a senki számára nem hiányzó, túl korán felnőtté ért gyerekek maguk szöknek el a nevelőotthonokból, ám azután nyomuk vész. Zsarnóthot nem hagyja nyugodni a lányok ügye, és a politikailag finoman szólva is kompromittáló közegben felgöngyölíti az egészen az NSZK-ig vezető nemzetközi bűnügyet.

Az eltűnt lányok esete mellett két másik szál is kibontakozik a regény lapjain: Zsarnóth magánnyomozása apja halálának ügyében, valamint egy sokáig látszólag szervetlenül kapcsolódó történeté, melynek főszereplője a németül kiválóan beszélő, vonzó külsejű nemzetközi üzletkötőnő, Kohut Magda. A regény végére a szerző természetesen bravúrosan összeszövi a három szálat, „mindenkinek köze lesz mindenkihez”, ahogyan azt az olvasó sejti is, ám a sztori kimeneteléről annak megoldásáig fogalma sem lehet. S miközben a fiú az apa rejtélyes halálának felgöngyölítéséhez keresi a tanúkat, folytat újabb és újabb beszélgetéseket, kirajzolódnak előttünk a korszak lehetséges magatartásformái és túlélési stratégiái. Ahogyan „a veszett fiatalok védőszentjében” is – így becézik Zsarnóth Attilát kollégái – egy lehetséges attitűdöt, a kérlelhetetlen igazságkereső alapállását villantja fel a szerző, úgy a felvonuló mellékszereplők mindegyike egy-egy viszonyulást képvisel az adott (romlott) világhoz.

Érdekes, hogy a magyar irodalomban egy-egy üde kivételt (Rejtő Jenőt, Szerb Antalt, Tandori Dezsőt vagy a kortársak közül Kondor Vilmost) leszámítva mennyire nem tudott gyökeret verni a bűnügyi regény műfaja. A Mátyás Győző megteremtette világ a felidézett korszellemnek köszönhetően talán egy előzményt juttathat eszünkbe: Szamos Rudolf Kántor nyomoz című regényét, ám ez is inkább a belőle készült filmsorozat révén vált ismertté. Szomorú grimasz a sorstól, hogy amikor végre felbukkan egy messzemenően igényes magyar krimi egy chandleri magyar nyomozókarakterrel – megcsillantva akár hasonlóan színvonalas folytatások lehetőségét –, a szerző itthagy bennünket. Vigasztalódjunk azzal, hogy a Szökevények legalább megszületett, és Mátyás Győző nevét, ha csak egy művel is, nyugodtan odatehetjük a fent említett üde kivételek sorába.

Laik Eszter

Mátyás Győző: Szökevények
Helikon Kiadó, 260 oldal, 2999 Ft