Elszakíthatatlanul

Az irodalmi barátságokban a kvartett ritka tünemény, különösen, ha a szövetséget alkotó két házaspárból az egyik szinte a barátság kiforrásának kezdetén elválik, ám szoros kapcsolatuk nekik is mindvégig megmarad.

A Nemes Nagy Ágnes – Lengyel Balázs és Polcz Alaine – Mészöly Miklós páros között évtizedeken át kitartó barátságot egyaránt építették, marták, gyengítették és erősítették a kor „determinánsai” (Lengyel Balázs szava), a múltból hozott traumák, a tehetség megnyilvánulásai és a markáns személyiségjegyek. A négyük kapcsolattartását levelezésükkel és műveikkel dokumentáló kötet, a Szorongatott idill már csak azért is értékes olvasmány, mert az embernek mindvégig az az érzése: ilyesféle szövetség aligha születhet ma már. Hiányzik hozzá a valódi, élet-halál tétekkel bíró történelem, és (épp ezért) hiányoznak hozzá a fajsúlyos karakterek.

Ezek után nem meglepő, hogy kötet legjavát kitevő „nyolckezes” levélváltások távolról sem valamiféle ömlengős, patetikus, soha meg nem ingó szövetség megnyilvánulásai – épp ellenkezőleg. A leveleket sajtó alá rendező szerkesztők, Hernádi Mária és Urbanik Tímea munkája azért izgalmas, mert a fennmaradt mozaikdarabkák alapján csupán a kép egyes részleteit láthatjuk, a hiányok pedig önmagukban is jelentéssel bírnak. Legyenek azok akár elmaradt válaszok, elharapott mondatok vagy olyan hiátusok a levélváltásokban, mint az 1965 és 1972 között, majd 1972 és 1979 között támadó űr.

Az 1955-ben kezdődő közös levelezés a barátok legmeghatározóbb évét, 1956-ot készíti elő: ekkor vágtak neki egy közös erdélyi útnak, majd az októberi forradalomban Nemes Nagyék budai, Kék Golyó utcai lakásában együtt élték meg, hogy ágyúlövedékek csapódnak a lakásba, s ezt a csodával határos módon mind a négyen túlélték.

A beszédes ’56-os hiátust követően a levelek, üdvözlőlapok megannyi helyszínről érkeznek: Kolozsvár, Visegrád, Szigliget, aztán a hatvanas évektől már külföldi helyszínek is követik egymást: Párizs, Zürich, London, Egyesült Államok. Hol felszabadult-évődő, mókás kedvű sorok („Édes Cimborák, nagyon jól vagyunk, üdén, frissen, csinosan” – írja a Mészöly–Polcz házaspár Budapestről Szigligetre ’59-ben), hol kapkodós-szorongó érdeklődések („Alikám, Miklóskám, azóta is aggodalmasan hívogatlak titeket telefonon, de hiába” – értesítik Nemes Nagyék Mészölyéket ’84-ben) váltják egymást az élet alakulása szerint. A kezdeti, fiatalos bohóságot idővel megzavarják a bajok: Lengyelék házassága megroggyan, Mészölyt sokan kirekesztenék az irodalmi életből, később Nemes Nagy betegeskedni kezd, Mészöly tüdőembóliát kap, a rendszerváltás hajnalán pedig eljön a politikai csatározások ideje...

A küldemények többsége közös írásműként születik, a társ is hozzáír valamit a levelek végéhez, nem egy üzenet azonban kimondottan személyes, a férfiak vagy a nők közötti gondolatcsere. A levelek értelmezésében segítő utószó kitér a küldeményeken is átütő személyiségek különbségére: a kitárulkozási igény, az érzékenység, a lírikus vagy epikus alkat eltérő fokára. Izgalmas efféle analitikus szemmel olvasni a sorokat, különösen a férfiak közötti konfliktus eszkalálódásánál. Mészöly és Lengyel eltérő irodalmi ízlése és alkati hangoltsága már a korai levélváltásokban is fel-feltűnik – Lengyel Balázs ’57-ben részletes elemzést küld Mészölynek az író Stiglic című elbeszéléséről, meglehetősen kritikus hangon, a végén baráti „elsimítással”: „No ne haragudj, hogy ilyen dühösen vagdalkozom. Te kiteszed a lelkedet (...) s én meg morgolódom...” A szemrehányások ezután is rendre felvillannak köztük – 1982-ben Lengyel Balázs hosszas levélben sérelmezi Mészöly viselkedését, aki egy alkalommal mások körében Lengyel gyávaságára célzott. Mészölynek sem kell a szomszédba mennie, ha sértettségről van szó: ’94-ben hevesen kifakad a Széchenyi Művészeti Akadémia eljárásán, amikor is nem teszik közzé az elnöki posztról való lemondásának hírét. Kettejük rendszeres súrlódását, majd masszív eltávolodását szépen ellensúlyozza a nők lágysága, empatikussága, noha a lélek dolgaira Polcz Alaine – már csak hivatásánál fogva is – érzékenyebb. „Ágnes – nagyon jól tudom, hogy lényegtelen, amiről telefonon beszéltünk. / A ruháid és hogy engem megnéznél, csak jelzése az aggódásomnak és szeretetemnek. Mivel igen leveset tehetek” – kezdődik „Ali” (ahogy mindnyájan becézik) levele 1962-ben, melyben Ágnesért aggódik, és megerősíti: bármikor beszélhet vele. Szintén kifejezi aggodalmát Lengyel Balázsnak válásuk előtt, anyáskodva türelemre intve és segítő szakemberhez őt, ahogy ’82-ben a férfiak konfliktusa miatt ír szorongó levelet Ágnesnek. Nemes Nagy ritkábban ragad tollat, és – akár költészetében – leveleiben is objektívebb, stílusában élvezetesebb: levelei inkább beszámolók, (út)leírások, szinte versek („Vízesések spriccelnek, villanyvonat, villany minden. A tornyokban harangjáték, ágyon dunyha” – írja Zürichből 1961-ben).

A kötet függelékében közölt szépirodalmi művek mondhatni felülírják a hétköznapi diskurzust és annak konfliktusait: olvasható itt Nemes Nagy naplója közös erdélyi útjukról, a négy alkotó egy-egy írása meghatározó, ’56-os traumájukról, Mészöly Tragédia című novellája, amelynek vitathatatlanul ihlető forrása Lengyel Balázs 1957-es letartóztatása, Lengyel Balázs megrendítően őszinte írása Mészöllyel való kapcsolatáról, továbbá Nemes Nagy négyük barátsága jegyében született versei és Mészöly drámai búcsúja Nemes Nagy Ágnestől 1991-ben. Ez utóbbi szöveg lezárása egy egész nemzedék nevében szól: a megtiprott és elhallgatott alkotók nevében, akik jó esetben azt tudták kimenteni maguknak a nyomorúság évtizedeiből, amit Mészölyéknek sikerült: egy próbákon átvergődő, életre szóló barátságot.

Laik Eszter

Szorongatott idill – Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Polcz Alaine, Mészöly Miklós levelezése 1955–1997
Jelenkor Kiadó, 272 oldal, 3999 Ft