A Semmelweis Egyetem (SE) kutatói 300 pszichiátriai fekvőbeteg bevonásával vizsgálták a gyermekkori traumák és a felnőttkori öngyilkossági kockázat közötti kapcsolatot.

A European Journal of Psychotraumatology című folyóiratban megjelent tanulmány szerint az érzelmi és fizikai elhanyagolásnak is fontos szerepe lehet az ismételt öngyilkossági kísérletek hátterében.

A Semmelweis Egyetem pénteken az MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a korábbi hazai és nemzetközi kutatások elsősorban a fizikai és szexuális bántalmazás következményeire fókuszáltak, míg az elhanyagolás különböző formáinak szerepe kevesebb figyelmet kapott.

A gyermekkori bántalmazás és elhanyagolás, valamint az öngyilkossági magatartás is jelentős népegészségügyi probléma, a köztük lévő összefüggést pedig számos korábbi kutatás igazolta - emelték ki, hangsúlyozva, hogy az azonban kevésbé ismert, hogy a gyermekkori traumák egyes formái milyen kapcsolatban állnak az öngyilkossági kísérletek ismétlődésével.

A Semmelweis Egyetem kutatói ezért azt is megvizsgálták, van-e különbség a gyermekkori traumák szempontjából azok között, akik egyszer, illetve többször kíséreltek meg öngyilkosságot - írták.

A közlemény szerint a tanulmányban vizsgált 300 pszichiátriai fekvőbeteg körében az érzelmi elhanyagolás volt a leggyakoribb gyermekkori traumaforma, a résztvevők több mint 90 százaléka pedig legalább kétféle gyermekkori traumáról is beszámolt.

A vizsgálat szerint a különböző traumaformák gyakran együtt fordultak elő és hatásaik összeadódhatnak. A fizikai elhanyagolás magasabb mértéke pedig az ismételt öngyilkossági kísérletek nagyobb esélyével mutatott összefüggést.

Mivel a vizsgálat pszichiátriai fekvőbetegek körében készült, az eredmények közvetlenül nem általánosíthatók a teljes népességre - szögezték le.

"Eredményeink azt mutatják, hogy az elhanyagolás súlyos és hosszú távú következményekkel járhat, ezért jelentőségét nem szabad alábecsülni" - idézi a közlemény Szeifert Noémit, a Semmelweis Egyetem Szent Rókus Egészségközpontjának klinikai szakpszichológusát, a tanulmány első szerzőjét.

Az összegzés szerint elhanyagolásról akkor lehet beszélni, amikor a gyermek alapvető fizikai vagy érzelmi szükségletei tartósan nem teljesülnek. Az érzelmi elhanyagolás az érzelmi támogatás és a biztonság tartós hiányát jelenti, míg fizikai elhanyagolásról akkor lehet beszélni, ha a gyermek alapvető fizikai szükségleteiről - például a megfelelő táplálkozásról, ruházatról vagy egészségügyi ellátásról - tartósan nem gondoskodnak.

A tanulmány szerint ugyanakkor a gyermekkori traumák és a későbbi öngyilkossági magatartás között nem állapítható meg közvetlen ok-okozati kapcsolat - hívták fel a figyelmet, kiemelve, hogy az öngyilkossági magatartás összetett jelenség, amelynek kialakulásában biológiai, pszichológiai és társas tényezők kölcsönhatása játszik szerepet.

A gyermekkori traumák hosszú távon fokozhatják a sérülékenységet, később pedig összefügghetnek mentális zavarokkal és káros szerhasználattal is. A későbbi következményeket ugyanakkor több védőfaktor - például a biztonságot nyújtó családi és társas kapcsolatok - is befolyásolhatja - magyarázták.

Kiemelték: a gyermekkori bántalmazásnak és elhanyagolásnak nincsenek mindig egyértelmű, jól felismerhető jelei, de bizonyos változások figyelmeztetőek lehetnek akkor is, ha a gyermek maga nem beszél az átéltekről. Ilyen például a viselkedés jelentős vagy tartós megváltozása, a fokozott szorongás, a visszahúzódás vagy a korábban kedvelt társas és közösségi tevékenységek kerülése - sorolták.

Ezek önmagukban nem bizonyítják, hogy a gyermek bántalmazást vagy elhanyagolást él át, de jelezhetik, hogy nehézségekkel küzd, és segítségre lehet szüksége - húzták alá.

A bántalmazás és az elhanyagolás azonban gyakran rejtve marad, mivel az érintettek félelemből vagy a lehetséges következményektől tartva nem beszélnek az őket ért sérelmekről. Egy korábbi magyar becslés szerint mindössze minden harmincadik gyermekbántalmazási vagy elhanyagolási eset kerül be a hivatalos statisztikákba - olvasható a közleményben.