Kis Magyar Irodalom-tankönyv-történet


Hadd kezdjem egy személyes élménnyel. A 90-es évek elején jártam gimnáziumba, az irodalom a kedvenc tantárgyaim közé tartozott, két dolog azonban nem fért a fejembe: 1. miért kell megtanulni azt a rengeteg könyvcímet, évszámot stb., ami a tankönyvben van, 2. miért szakközépiskolás tankönyvből tanulunk. Fel is tettük ez utóbbi kérdést tanárunknak, aki csak ennyit válaszolt: mert ez jobb, mint a gimnáziumi...
Kevesen tudják, hogy a Mohácsy-féle tankönyv diadalútja meddig vezethető vissza. Hogyan lett egy szakközépiskolai tankönyvből gimnáziumi “kötelező olvasmány”? A történet 1978-ban kezdődik, sőt még korábban. 1972-ben új (nép)nemzeti tantervet álmodott meg “a Párt”, és az oktatás tartalmi fejlesztésnek legfontosabb eszközeként a néhány éven belül végrehajtandó teljes körű tantervi reformot jelölte meg. Az 78-as változások lényege: a törzsanyag és a kiegészítő anyag, a tantervi optimum és minimum különválasztása, valamint a fakultatív foglalkozások megjelenése, illetve kiterjedése volt.
Az új tantervhez új tankönyvek kellettek, nem volt ez alól kivétel az irodalom sem. Két szálon indult el a tankönyvreform: a szakközépiskolák számára dr. Mohácsy Károly írta a tankönyvcsaládot, míg a gimnazista osztályoknak az MTA Irodalomtudományi Intézetének fiatal munkatársai (Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, társszerzői: Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László, Zemplényi Ferenc, illetve Madocsai László) álmodtak tankönyvet. Míg a szakközépiskolai irodalomkönyv – köszönhetően a hagyományos pozitivista és marxista szemléletnek – a szakmai bizottságok tetszését elnyerte, addig a Szegedy-Maszák-könyvek általános vitát váltottak ki. Cserhalmi Zsuzsa tankönyvíró egy tanulmányában az alábbiakban látta az elutasítás okait: “Az elfogadás, az elfogadtatás dokumentumai ma is világossá teszik, hogy a tankönyv körül támadt vita vagy ‚tankönyvháború’ tematikáját az ideológiai aggodalom határozta meg, és csak másod- vagy sokadsorban volt szó esztétikai, pedagógiai vagy metodikai kérdésekről.” Mivel a gimnáziumi irodalomoktatást az egyetemek frekventált területnek tekintették, ezért részben politikai szempontok, másrészt szakmai érdekek alapján megindult egy offenzíva a gimnáziumi irodalomkönyv ellen: taníthatatlan, dekódolhatatlan, nem számol az életkori sajátosságokkal, strukturalista szemlélete miatt “képtelen a műközpontúság érvényesítésére” – hangzottak a tankönyvet elítélő érvek.
Az ún. tankönyvháború – melyről Pála Károly szerkesztésében 1991-ben tanulmánykötet is megjelent – hét évig tartotta lázban a pedagógustársadalmat, ez az idő azonban elég volt arra, hogy a háromkötetes gimnáziumi tankönyv a kritikák hatására elveszítse létjogosultságát. Aki mindennek ellenére a Szegedy-Maszák-féle irodalomkönyvből szeretett volna tanítani, az sem tehette, mivel nem nyomták újra az addigra elfogyott sorozatot. Szegedy-Maszák Mihály egy interjúban így emlékezett vissza az akkori időkre: “Mi a harmadikos (tankönyv) megírásakor és annak fogadtatásakor érzékeltük, hogy minél közelebb kerülünk a mához, annál nagyobb ellenállásba ütközünk, ugyanis megjelentettünk egy olvasmányjegyzéket, amit szintén keményen bíráltak. (…) többségünk nem volt gyakorló tanár. Az is tény, hogy a kollégák nem voltak kellően fölkészülve az új szemléletű tankönyvek alkalmazására, amiről viszont elsősorban nem ők tehettek, hanem a graduális, illetve posztgraduális képzésük színvonala. Ez okozta elsődlegesen a lemaradásukat, amely bizonyos mértékben csökkent, de még most is jelen van…”
Így vált egyeduralkodóvá Mohácsy könyve a középiskolás irodalomkönyvek piacán. Igazságtalanság lenne teljesen elítélni Mohácsy könyvét, hiszen a tankönyvháború után mind anyagában, mind szemléletében sokat változott a nyolcvanas években “tetszésdíjat” nyert tankönyv: “sokat merített a Szegedy-Maszák-könyvek korszerű irodalomszemléletéből, műértelmezéseiből is, ugyanakkor lesimította, kiegyengette, oldotta, népszerűsítette, felvizezte ama merész kezdeményezést. Olvashatóbb, tanulhatóbb stílusban ötvözte. A Mohácsy-sorozat legnagyobb érdeme a diákok nézőpontjából, s legnagyobb bűne az én nézőpontom szerint, hogy a reformtankönyv-sorozat megszelídítését kiegészítette a tanított művek tartalmának olvasmányos, részletes ismertetésével. E sorozat segítségével mutatósan le lehet érettségizni anélkül, hogy valaki magukat a tanult irodalmi szövegeket valaha elolvasta volna. A könyvsorozat lehetővé teszi az önálló tanulást, a felkészülést azok számára, akik hiányoznak vagy nem figyelnek az órán” – vallja Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke.
Tény, hogy mind a mai napig használják középiskolában Mohácsy könyveit, ami már csak azért is kuriózum, mert ezek szerint vannak olyan középiskolások, akik ugyanabból a könyvből tanulnak, mint szüleik, ez pedig azt a benyomást keltheti, hogy az elmúlt 30 évben nem történt semmi említésre méltó az irodalmi szövegek megközelítési stratégiáiban.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy a rendszerváltás után ugyanaz a tankönyvkiadó (Krónika Nova) adta ki mindkét tankönyvet, és míg a Mohácsy-féle könyvek régi fényükben ragyognak, addig a konkurens sorozat máig sincs befejezve, igaz legalább kapható. Nem lehangolásképpen, csupán a teljesebb kép kedvéért idézném végezetül Mohos Sándor néhány gondolatát a magyartanítás és a tankönyvek kapcsolatáról: “Ameddig a magyartanítás és a tankönyvek is a vizsgákra való felkészítés eszköztárát gondolják végig, addig azoknak a tankönyveknek lesz piaca, amelyek “diákbarát”, “vizsgabarát” és “tanárbarát” módon dolgozzák fel a tanítandó anyagot. Ez viszont figyelmen kívül hagyja a magyartanítás valódi céljait, s a könnyebb ellenállás irányába haladva (mely magában foglal egy bejáratott didaktikai koncepciót, illetve épít a tanárok évtizedes megszokásaira) valójában fékezi az összes újító törekvést. Általánosan jellemző a mai tankönyvpiacra, hogy azok a sorozatok járnak jól (az alacsony ár mellett), amelyek a lehető leginkább megkönnyítik a tanárok munkáját a különböző munkafüzetekkel, tanári segédeszközökkel, tanmenetekkel. Ez a verseny pedig nem a minőség javára dönti el mindig a tankönyvválasztást. Felmérések szerint a különböző tantárgyak között a magyar nyelv és irodalom (illetve alsó tagozaton az olvasás és írás) tankönyveit cserélik leggyakrabban a pedagógusok és ebből a tantárgyból használják a legtöbb fajta tankönyvet is.”

P. Z.