[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

Hogyan lettem nyájas européerből ocsmány alak – Átváltozásaim

Ezzel kezdem a régebbi írások, interjúk közlését, mert ez a jegyzet a legemlékezetesebb a számomra összes jegyzeteim közül.
Valamikor réges-régen, de biztosan 2003. október 2. után hozott a postásunk egy levelet. Egy kis kerületi újság egy példánya volt benne, és egy levél. A levelet a kerületi újság szerkesztője írta, az állt benne, hogy a mellékelt újságban leközölte ezt az Átváltozásaim című írásomat, mert annyira megtetszett neki, és így utólag fejezi ki köszönetét, és főként reményeit, hogy nem haragszom emiatt. Nem haragudtam, alighanem része lehetett hasonló élményekben neki is, és a másodközléssel üzenhetett valamelyik „rajongójának”. Ez az eset attól lett nekem különleges, hogy se előtte, se utána, nem akarta senki másodközlésben közreadni egyetlen írásomat sem.
A legjobb sztorikat – mint tudjuk – az élet produkálja: a kitalált nevű özvegy Sótonyinéval a történet ténylegesen így zajlott le, természetesen minden másképpen volt, a megváltoztatandókat megváltoztattam, az alapszituáció viszont tökéletesen ez volt. (A Szerk.)

Átváltozásaim
2003. október 2.

Nem csak szép vagyok, de okos is, és hogy a hasonlóan pozitív jelzőket még tovább halmozzam: kedves, megértő, barátságos, nyájas, européer, szellemes, udvarias, erős és nagylelkű is vagyok én.
Minderre természetesen nem ma reggel, tükörbe tekintvén jöttem rá, hanem bizonyos özvegy Sótonyinétól tudtam meg mindezt magamról. (Özvegy Sótonyiné kitalált név, ám valódi személyt takar.) Özvegy Sótonyiné telefonon tudósított minderről, azt is hozzátette ugyan, hogy személyesen még életében nem látott, de ajánlottak neki, és abból, hogy neki engem ajánlottak, rájött, hogy csakis ilyen lehetek. Mint kiderült, özvegy Sótonyiné egyik kisvárosunkban élve jól megérdemelt óvónői nyugdíját élvezi, és ezenközben – a világ elfajulását tapasztalván maga körül – úgy döntött, hogy feddhetetlen, munkás életének gazdag tapasztalatait összegzi egy morálfilozófiai értekezésben. Azt is elmondta, hogy a helybéli kis nyomda segítségével ez könyv alakban is megjelent, s mikor árusításra felajánlotta a helybéli könyvesboltnak, ott mondták azt, hogy árusítani ugyan nem tudják, de forduljon a Könyvhét szerkesztőségéhez, mert ott van az a szerkesztő, aki – itt ld. a bevezető sorokat.
Mit mást tehet a – ld. mint fenn – szerkesztő, mint azt mondja, tessék elküldeni, elolvassuk...
A mű megérkezett, kézbe véve kiderült, hogy nem lesz nehéz elolvasni, alig haladta meg a száz oldal terjedelmet, az is kiderült, hogy özvegy Sótonyiné nem mohó, a könyv rányomtatott ára egy doboz jobb márkájú cigarettáéval egyezett meg. Ámde, tömören szólva: a mű nem volt más, mint nagyjából a bibliai Tízparancsolat felhígított, túlírt, dagályos, nyelvileg csapnivaló utánérzése.
Özvegy Sótonyiné ismét telefonált.
S miután én tudattam vele, hogy művéről lapunkban nem áll módunkban méltató sorokat közölni, ő is tudatta velem, hogy igen-igen végtelenül nagyot csalódott bennem, azonnal küldjem vissza a könyvet, mert ezek után méltatlan vagyok rá, és egyébként is egy ocsmány alak vagyok, és innentől már voltam minden, csak szép és okos nem.
Hát ilyenek az én – nem is oly ritka – átváltozásaim.
A szerzők érzékeny emberek.
Kiss József