A Nőnek lenni és nem bedilizni címmel frissen megjelent kötetről a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál utolsó napján három nő beszélgetett, a harmincas, a negyvenes és az ötven feletti korosztály képviseletében: a könyvet gondozó Tracikievicz Zsófia, a Athenaeum Kiadó főszerkesztője, Borbás Mari tévés műsorvezető, valamint a pszichoszínházat és párkapcsolati terápiákat vezető Bácskai Juli.

Két lengyel - természetesen női identitású - szerző, Katazyna Miller , aki és a Monika Pawluczuk jegyzi a nemcsak címében, de hangvételében is provokatív kötetet. Tizenegy nő - nyilván kreált egyéniségek, akik egyenként magukon viselik azokat a jellegzetes jegyeket, amelyek alapján csoportosítani lehet a nőket -, valamint a terapeuta hat napon át bányássza egymás lelkét. Alkalmanként más-más témát ásnak elő a pasiktól a szexen át az egyedüllétig, és közben mindenkinek előbukkannak a konkrét problémái.

A szingliség kényszer

„Ez a könyv azoknak a nőknek szól, akik önmagukban akarják megtalálni a boldogságot." Az iménti üzenet virít sárga betűkkel a kötet hátoldalán, de a férfiak sem maradtak távol az eseményt befogadó zsúfolási megtelt teremből. Mindenekelőtt ezt a jelenséget üdvözölte a beszélgetést irányító Borbás Mari, hiszen ez a lényege a kérdéskörnek: egymást kell segítenie a két félnek. A pszichológus elmondta, hogy ő férfiakat is szokott a csoportjába hívni, de legalábbis nem zárja ki őket. Így a sztereotípiavihar is megelőzhető, ugyanis a nők egymás közt hajlamosak leragadni a közhelyeknél: a férfiak az ideinkre mennek, kihasználnak, tönkre tesznek...

A problémakör mély gyökereit a több évszázados patriarchátussal magyarázzák a szakemberek. A múlt század ötvenes éveinek egyenjogúsító forradalma nem tudta kiirtani a nemzedékről nemzedékre öröklődött hajlamot a szolgalelkűségre. Honnan származna különben a gondolat, hogy be kell diliznünk, csak azért, mert nők vagyunk? - vetette fel Bácskai Juli, aki nem titkolta, nincs kibékülve a cím üzenetével. Becsavarodni inkább attól lehet, jelezte, ami manapság a húsz-harmincéves korosztály „szinglijeinél" tapasztalható, akik átestek a ló másik oldalára. Ők nem önnön elhatározásukból élnek egyedül. A mesterkélt, szinte „műanyag" nőnek, emlékeztetett rá, senki nem elég jó, nem tud kompromisszumot kötni, meg van róla győződve, hogy mindent ő tud a legjobban csinálni, megjelenni, tartani a formáját, dolgozni, sziporkázni, de másoktól is megkövetelné, hogy a plafonra helyezett lécet szökellve ugorja át.  Mellette mindenkinek vigyázzállásban kell élni. Nem csoda, hogy nem akad, aki aláveti magát ennek a szigornak. Legfeljebb ideig-órái, aztán kereket old.

Terápiás káromkodás

A másik véglet, a megalázkodó személyiség oka az illető gyerekkorában keresendő. (Lám, Freudot ma sem lehet túlszárnyalni!) Általában azokban alakul ki a folyton fejet hajtó szokás, akiknek a családi fészekben rendszeresen olyasmiket vágtak fejükhöz a szüleik, hogy „megőrülök tőled" vagy „sírba viszel". Következményként beléjük ívódott a meggyőződés: én senkinek sem vagyok elég jó, nem tudok megfelelni a legalapvetőbb kívánalmaknak sem, ezért célszerű, ha meghúzom magam.

A lengyel szerzők terapeutája az ilyen alkatú nőket trágár beszédre biztatja, így akarja felszabadítani meghunyászkodó egyéniségüket. A magyar pszichológus arról számolt be, hogy csoportterápiái alkalmával ő inkább kiabálásra készteti pácienseit, torkaszakadtukból ordíttatja velük: „igen", „még", „kérek". Az utóbbi ugyanis kulcsszó a kapcsolatokban. Csakúgy, mint a „köszönöm", amely mintha mindkét félnek kiveszett volna a szókincséből. A komoly bajt is egy szó jelzi, amikor megjelenik a társak szemrehányásaiban: ez a „soha". (Soha nem dicséred meg a főztömet, a frizurámat, az ötletemet, még soha nem elégítettél ki...). A jelenség esetleg több évtizednyi együttélés után bukkan fel. De miért valaki hirtelen berzenkedni olyasmi miatt, ami ellen sokáig nem berzenkedett? Az közös életről való elgondolás eredendő tévedése miatt. A partnerkapcsolatnak abból a hitből kellene kiindulnia, hogy több vagyok én is, ha ketten vagyunk. Mert tanulunk egymástól. A férfiak a pszichológus tapasztalata szerint már neveltetésük miatt is szeretnek jól teljesíteni, kedvező fényben feltűnni, talán még inkább, mint a nők. Csak sokszor azt sem tudják, mit várnak el tőlük. Érdemes tanítgatni őket arra, hogy a társának mi esik jól. Értésükre kell adni, milyen elvárásoknak szeretnék, ha megfelelne.

A krízis, mint lehetőség

De ha ezt kapcsolata kezdetén netán elmulasztotta valaki, és húsz év után jön rá: elege van eddigi életéből, például azzal a trükkel tud változtatni, hogy olyasmit tesz, amit előtte soha. Így ébresztheti rá társát, hogy nagy a baj. Mondjuk, kiabál, ha korábban nem tette. Lehet, hogy „mosolyszünet" lesz az akció következménye, ahogy arról Borbás Mari saját tapasztalata alapján beszámolt, de végül tartós megoldás születhet. Bácskai Juli ezt megtoldotta egy munkáját sokszor segítő idézettel, amely Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjéből való: „Ez a krízis mindkettőnknek nagy lehetőség."

Végezetül a kötet szerkesztője nyújtott használati utasítást a szerzők művéhez: lassan, mértékkel kell adagolni, hogy meg lehessen emészteni a benne foglaltakat. Ki-ki így találhatja meg a választ az őt nyomasztó problémára. És akkor, teszem hozzá, mind többen eleget tehetnek a hátsó borítón olvasható kérdő, tiltó és biztató üzenetnek: „Nőnek születtél? Ne nyavalyogj! Élvezd!"

Mátraházi Zsuzsa